Akkor a hazáért harcoltak, most a nyugdíjukért
Egy poros negyed még porosabb házának második emeletén, Rio de Janeiro központjában négy katona emlékezik a hatvanas évekre. Brazília az Amerikai Államok Szervezetének – lényegében az Egyesült Államoknak – a kérésére katonákat küldött a Dominikai Köztársaságba, hogy elkerülje egy újabb Kuba születését. José Carlos Teixera 19 éves volt, amikor állig felfegyverezve landolt Santo Domingo repülőterén.
Az egy hónapos katonai kiképzés után csak félig ismerte mindazokat a katonai eszközöket, amelyeket ráaggattak. Ma, 70 évesen azt mondja: senki sem akar hallani arról a katonai kalandról – az ugyanis pénzbe kerülne. Ő viszont úgy érzi, ha akkor vásárra vitték a bőrét, akkor most adjanak neki megélhetést.
Azokban az években, 1965 és 1966-ban négyezer brazil katona állomásozott a Dominikai Köztársaságban: amikor pontot tettek Rafael Trujillo diktatúrájára és persze a diktátor életére, az országban megkezdődött a harc a politikai hatalom megszerzéséért. S ebben a harcban jól szerepeltek a baloldaliak – ez adott okot a mielőbbi amerikai fellépésre.
Trujillót Juan Bosch követte az ország élén a Dominikai Forradalmi Párt éléről – de hamar eltávolították onnan. Az agrárreform, a nemzeti vagyon államosítása és a külföldi cégek kisajátítása akkorra már rosszul csengett a washingtoni fülekben: hét hónap múlva katonai puccsal elzavarták. A katonai junta ellen azonban fellázadt a hadsereg fiatal tisztikara és követelte Bosch visszahozatalát. Felfüggesztették az alkotmányt, fegyvert osztottak a lakosságnak, és ezzel életre hívták az úgynevezett forradalmi parancsnokságokat. Utóbbiak a néhai elnök híveiként harcoltak a junta katonái ellen.
Latin-Amerika az Egyesült Államok vezetésével úgy döntött, hogy még mielőtt kubanizálódna az ország, be kell avatkozni. Ekkor küldték be a két tűzvonal közé a brazilokat, mint a rendteremtéshez szükséges nemzetközi erőket. Az Amerika-közi Fegyveres Erőkben brazil, hondurasi, paraguayi, salvadori és Costa Rica-i katonák vettek részt – a legtöbben persze a brazilok voltak. Akkoriban Brazília diktatúra légkörében élt, a parancsokat csak végrehajtani lehetett – menni kellett katonának.
José Carlos Teixera fél fülét egy lövedék levitte, a barátját ugyanez a golyó megölte. ,,Azt sem tudtuk, hogyan kell egy fegyvert megtölteni” – emlékszik ma.
Amikor hazaértek, egyszerűen leszerelték őket és mehettek ,,isten hírével”. Ma úgy érzi, ha egy idegen országban egy számára idegen konfliktusban harcolnia kellett, azt a demokratikus Brazília ismerje el. Sokan lelkileg mentek tönkre, de még többen fizikailag. Ő tanult, az élete rendeződött, de hiszi: ezekért a katonákért ki kell állnia – sokuk még ma is viseli a háború nyomait. ,,Nem nyaralni mentünk a Dominikai Köztársaságba, hanem harcolni – ezért jár valami…”