Akkor mit is csinál Evo?
A bolíviai jobboldal kilenc éve vakarja a fejét, hogy mégis miként szorult ki a hatalomból. Tetszik, nem tetszik az Andok névtelen falujából származó egykor mezítláb lámák után rohangáló, parasztcsaládból származó Evo Moralest demokratikus választásokon 54%-os támogatottsággal ültették az elnöki székbe a jórészt őslakos származású földművesek.
Evo Morales pedig tudott élni a politikai konjunktúra adta lehetőségekkel. Nemcsak arról van szó, hogy képes volt meglovagolni egy életképes alternatívát kínáló őslakosmozgalmat egy olyan országban, ahol száz éve az indiánokat még az ország fővárosába sem engedték be, hanem sokkal inkább abban, hogy felismerte, hogy a bolíviai baloldal eltávolodott az ország demográfiai realitásaitól, amikor a városi munkásosztályt célozta kampányával.
Evo ugyanis a bolíviaiak szemében a vidék megtestesítője, egy alapvetően földműves országban, amely bár az elmúlt évtizedekben nagymértékben urbanizálódott, a városokba vándorló lakosság jó része még nem felejtette el, hogy honnan jött.
Arról nem is beszélve, hogy Evo retorikája nem a latin-amerikai baloldaltól megszokott “történelmi panaszkodáson” alapul. Morales visszaadta az indiánok büszkeségét és önbecsülését, újjá élesztette az őslakos kultúrát, a MAS politikai programjába és 2006-óta a Többnemzetiségű Állam alkotmányába foglalt “Jó életnek” (Sumak kawsay) és a “Közösségi szocializmusnak” vajmi kevés köze van Marxhoz, Leninhez, Fidelhez vagy akár Chávezhez. Ezek az andok őslakos népeinek alapértékei, amelyek már évezredekkel a gyarmatosítás előtt komoly társadalomszerző erőt képviseltek. Sok más országgal ellentétben, ma Bolíviában aymarának vagy kecsuának születni sokkal inkább büszkeség, semmint szégyellni és megvetni való származás.
Minő meglepetés, amint azt már törvény is előírja, megjelennek az első Mamani és Condori vezetéknevű rendőrök, hivatalnokok, vagy aymara családnévvel büszkélkedő miniszterek, máris jócskán csökken az indián származású állampolgárok ellen irányuló diszkrimináció. Van mit tanulnunk.
Másfelől Evo nem csak beszél, dolgozik is, méghozzá nem is keveset, amit még az ellenzék is elismer, kénytelen-kelletlen. Tudniillik Morales minden reggel pontban ötkor jelenik meg Palacio Quemadóban, azaz az elnöki palotában, és szinte minden nap végez “terepmunkát”. Evo Morales terepjárón vagy repülőn több tízezer, ha nem millió kilométert tett meg Bolíviában, így alig akad olyan bolíviai, aki nem mondhatná el magáról, hogy “én már láttam élőben”. Való igaz, néhány hónapos bolíviai tartózkodásom alatt már nekem is volt már szerencsém “testközelből” látni az elnököt, pedig nem kerestem készakarva a találkozást, csak úgy adódott a lehetőség. Egy szó, mint száz, Evo “jelen van”. Populizmus vagy nem, de lehet tudni, hogy korán kell, sokat dolgozik – és a több száz éves gyakorlattal ellentétben – államfőként viszonylag keveset keres. Evo tehát nemcsak afféle elvont fogalom a nép számára.
Evo, aki két kézzel ír
Egy bolíviai szociológus szavaival élve, Morales “két kézzel ír”, és minden bizonnyal ezen képességében rejlik rendszere sikeressége. Az “Evoszisztéma” ugyanis nem megy fejjel a falnak. Tény, hogy a bolíviai elnök retorikája erősen marxista, az is igaz, hogy rövid úton kipaterolta az USA nagykövetét La Pazból és az USAID-nek is kiadta az útját, arról nem is beszélve, hogy az energiaszektor egy részét ígéretéhez híven államosította.
Morales azonban rendkívül okosan nem fojtotta meg a kis- és középvállalkozásokat az országban. Mi sem jobb példa erre, mint El Alto városa, ahol 850 000 lakosra 11 000 középvállakozást jegyeznek, többet, mint bármelyik neoliberális, kapitalista kormány alatt. A nagy különbség azonban az, hogy ezek a vállalkozások szomszédok és más közösségi szervezetek tulajdonában és ellenőrzése alatt állnak, amelyek az évek során növekvő gazdasági és politikai hatalomra tettek szert, akarva-akaratlanul megtestesítve egyfajta közvetlen demokráciát.
Evo gazdaságpolitikájának egyik lényeges eleme, hogy nem államosított mániákusan mindent. A parasztságot semmi sem kötelezi termelőszövetkezetek alakítására, és bár néhány kulcsfontosságú szektort az állam irányít, a külföldi vállalatok befektetéseinek jogbiztonságára nem lehet kifogás, már ameddig hajlandóak magukat alávetni azoknak a Bolívia számára előnyös feltételeknek, amiket a kormány diktál számukra. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még jelentős adókedvezmények nélkül, és a szigorú állami szabályozás mellett is bőven marad a multiknak bevételük Bolíviában, így természetesen maradnak.
A jelentős politikai erőt képviselő katolikus egyházzal is egész jól megvan a kormány, hiszen a katolikus hit és az őslakos szokásos fúziójában Bolívia igen sikeres volt az elmúlt 500 évben – az indián holokausztot ugyanis sokkal inkább politikai és gazdasági indítékok vezérelték. Tény azonban, hogy a korábban sokat emlegetett abortusz legalizálását végül az idei választási évben a szőnyeg alá söpörte a MAS.
Ha megfontolt kritikával akarunk élni, elsősorban talán azt említhetnénk, hogy leginkább az ország nyugati, felvidéki népességére és népességével épít. Sokan azt is aggályosnak tartják, hogy a gyakran emlegetett “közösségi igazságszolgáltatás” gyakorlata nem palástolhatja az intézményes igazságszolgáltatás hiányosságait, mint például az emberi jogi szempontból is megkérdőjelezhető a “rajtakapott tolvaj – felkötött tolvaj” eljárás. Kétségtelen azonban, hogy a rendkívül keménykezű közösségi bíróságok mellett az ország közbiztonsága még a tavalyi 30 napig tartó általános rendőrsztrájk alatt sem omlott össze.
A jobboldai elemzők szerint a kormány trockista elemei által ellenőrzött oktatási szektor mennyiségileg és minőségileg sem javult sokat. Egy szó, mint száz, ha szigorúan vesszük, nyugati értelemben Evo nem épít demokráciát, ám nem is rombolja le, amit elődei felépítette. A közvélekedéssel ellentétben Evo semmilyen értelemben sem zsarnok, ahogy azt egyesek láttatni szeretnék.
Egyrészt nem is célja, és választói előtt sem igény nyugati típusú demokráciát gründolnia. Evo Morales egy olyan ország és nem utolsósorban társadalom államfője, amely kétszáz év politikai ingovány, ötszáz év gyarmati uralom és kőkemény rasszizmus után most a stabilitást és saját útját keresi. Azt pedig mindenképpen az elnök javára írhatjuk, hogy a bolíviai út 2014-ben már betonozott, és a rajta Moralesszel menetelő hatmillió indián immár nem mezítláb lábal, hamuba sült pogácsája is akad, bár tény, hogy sokuknak egyelőre nem kis nehézséget okoz elolvasni az út jelzőtáblákat.