A szerző, Barbara Demick amerikai újságíró, aki 1993 és 1997 között a Philadelphia Inquirer kelet-európai tudósítója volt, első kötete Szarajevó egyik utcájának életét mutatja be, amit felkavart a boszniai háború. Jelenleg a Los Angeles Times pekingi tudósítója, két munkahelye között azonban Szöulban dolgozott a lapnak, ahol számos észak-koreai menekülttel készített interjút. Ekkor kezdte foglalkoztatni az észak-koreai emberi jogok témája, valamint az ország gazdasági és társadalmi változásai. Az újságban megjelenő cikksorozata alapján született meg 2009-ben a Nincs mit irigyelnünk a világtól. A könyv elnyerte a rangos Samuel Johnson-díjat, valamint a National Book Award döntőse is volt.
A kötet hat főszereplő és nagyjából négy család (a történetekhez természetesen sokkal többen kapcsolódnak) élettörténetét mutatja be. A szerző kiválóan ír, olvasmányos, élvezetes és lényegre törő stílusban, érezhető a több évtizedes újságírói háttér. Demick tökéletes arányban elegyíti a mikro-, és makrotörténetet, azaz a családok életét a legkisebb részletekig aprólékosan bemutató szakaszokat és az egész országra jellemző folyamatok leírását. Újságíróként megtalálja a történetek érdekfeszítő pontjait, ennek köszönhetően izgalmas és szívszorító pillanatokat egyaránt átélhetünk az észak-koreai sorsokat olvasva, miközben a gazdasági és társadalmi folyamatok bemutatása is hangsúlyos.
A észak-koreai mindennapokat a legkisebb részletekig megismerhetjük, ezek közül is kiemelkedik drámaiságával a szakasz, ahol megtudhatjuk, hogy miket próbáltak az éhínségek során megenni az éhezők, hogyan főzik a fakérget addig, amíg viszonylag ehető állagúvá nem válik; hogy a mennyiség növelése érdekében az ételbe faforgácsot kevernek; vagy hogy a levesbe füvet és különböző gyomnövényeket is belefőznek, hogy úgy tűnjön, zöldséget esznek. Keserves életek rajzolódnak ki előttünk, mindennek egyetlen tanulsága van: az éhezésbe kivétel nélkül mindenki belehal, legyen szó akár hithű kommunistáról vagy a rendszer ellenségének kikiáltott, a társadalom aljára lökött emberről, a halál nem válogat.
Az éhezésen túl a rendszer más megdöbbentő vonásai is feltárulnak. Minden lakásban kineveztek egy falat, ahova semmi mást, kizárólag Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il portréit lehet és kell kifüggeszteni, minden reggel egy-egy külön erre a célra fenntartott ronggyal letörölve azokat. Ennek megtörténtét külön hatóság ellenőrzi, melynek emberei havonta egyszer kérdezés nélkül beállíthatnak az otthonokba, súlyos büntetés rémét hordozva maguk körül. A gyermekek születésnapját nem ünneplik, kizárólag a két (illetve a kötet megjelenése óta időközben három) vezető születésnapját szabad és kell is megünnepelni. Az állam bizonyos jutalmakat (ha időnként akadnak) igyekszik ezekre a napokra időzíteni, növelve az emberekben kialakult szeretetet a vezető felé. A személyes kedvenc hazugságom, amit a táplálék mennyiségi csökkenésének megmagyarázására talált ki a hatalom az, hogy amiatt kell elraktározni az ételt, (és ezért nem jut az emberek tányérjára) mert gondolni kell a szegény (!) Dél-Koreára, valamit nekik is enniük kell, ha újra egyesül a két ország. Húshoz az átlagemberek szinte sosem jutnak, egy darabig békákat el tudtak fogni, ám mára ezek az állatok kihaltak az országban, így ez az élelemforrás is megszűnt; a főváros, Phenjan boltjainak kirakataiba nem egyszer műanyag gyümölcsöket és zöldségeket tesznek, hogy az ellenőrzött körülmények között beengedett turisták számára bemutassák az ország bőségét. Ezekre és a seregnyi hasonló történetre a vicces abszurditás lenne a jellemző, ha nem lennének igazak, és nem vezetnének emberek nyomorához és halálához.
A teljes kritika olvasható (sok érdekes plakáttal színesítve) a Librariumon!