Az egész történet egy dokumentumfilmmel kezdődött – amely az erős érzelmek miatt, amelyet felkavart, azóta már nem is érhető el az interneten. Egy brit-ghánai riporter ment el Dél-Afrikába, hogy elbeszélgessen az ott élő fehérekkel is. Amit talált, arról azt írta: ez a modern Dél-Afrika “gusztustalan titka”, amiről senki sem beszél. Erről aztán született egy cikk is a BBC honlapján.
A történet helyszíne Sonskyn Hoekie – a napfényes sarok. Egy, az elmúlt húsz évben létrejött fehér nyomornegyed Pretoria mellett. Akik itt élnek, annak a fehér munkásosztálynak a tagjai, akik az ottani rendszerváltás vesztesei lettek. Miután az apartheid felszámolása után kvótákat vezettek be a cégeknél – a dolgozóknak csak egy meghatározott (kis) százaléka lehet fehér – a fehérek közül sokan vesztették el az állásukat. És ugyanezen szabályok miatt új állást sem kaptak egykönnyen. A korábban bőkezű szociális háló pedig szakadozni kezdett. Sokan – elsősorban az angol anyanyelvűek közül – kivándoroltak. De az afrikánerek, vagy más néven búrok többsége maradt. A nyomornegyedek pedig szaporodnak – Roets szerint már vagy 80 van belőlük.
Ernst Roets, a filmben is szereplő afrikáner aktivista szerint legalább 400 ezer fehér él ma már nyomornegyedekben, és rájuk az új Dél-Afrikának nincs szüksége. Az államtól ők már nem is várnak segítséget – állítják. Ahogy az a 60 ezer fehér farmer sem, akiket nap, mint nap támadnak meg a – fekete – bűnszervezetek. A fehér közösség a Solidatieit Helpende Hand (Segítő Kéz Szolidaritás) civil szervezeten keresztül segít, amennyit tud. De – Roets biztos benne – a fehéreknek Afrikában nincs jövőjük.
A reakciók minimum is vegyesek voltak. Sokan tényleg elismerték, hogy a fehérek lecsúszása, kivándorlása valós jelenség, de vitatták a mértéket. Maga a Solidariteit Helpene Hand is elismerte, hogy a számok, amit Roets mondott, nem feltétlenül valósak. Más források szerint a nyomorgó fehérek száma a fele a fentinek – 200 ezer. A SHH szerint meg egyszerűen erre nincsenek statisztikák. Mások szerint viszont nagyon is vannak – az Africa Check a Dél-Afrikai Statisztikai hivatal háztartásokra vonatkozó felméréseit idézi, ezek szerint mindössze 7754 olyan fehér háztartást tartottak nyilván, amelyik “ideiglenes létesítményekben” húzódott meg. A hasonló fekete háztartások száma megközelítette a másfél milliót.
Így aztán meg is született egy válaszcikk, amelyet a Faji Kapcsolatok Intézetének igazgatója, Frans Cronje (maga is búr) írt. Ebben pedig adatokkal igyekszik bizonyítani, hogy Roetsnak nincs igaza. Felhozza például, hogy a fehéreknek nem csak jobb az iskolázottságuk, mint a feketéknek (most is), de a húsz évvel ezelőttihez képest is jelentősen javult. Ráadásul igen radikálisan – 1994-ben a fehérek alig egy tizede járt egyetemre, ma majd’ kétharmada. (A feketéknél ez ma sem éri el a 15%-ot.) A munkanélküliség valóban kétszeresére nőtt a fehérek körében az elmúlt húsz évben – de még mindig ötöde a feketék közti munkanélküliségi rátának (5,7% vs 29%).
Azt Cronje sem tagadja, hogy a fehérek jelentős része kiszorult az alkalmazotti létből a kvótáknak köszönhetően. Ő azonban Hermann Giliommee professzor kutatásaira hivatkozik, aki azt mutatja ki, hogy egy bizonyos jövedelmi szint felett 1994-ben a fehérek 75%-a még alkalmazott volt, 2012-ben ugyanezen a jövedelmi szinten már ugyanilyen az önálló vállalkozók aránya. Ugyanő állapította azt is meg, hogy míg 1994-ben a szegénységi küszöb alatt élő fehérek aránya 2% volt, ez 2012-ben a felére esett.
És hogy mit reagált erre a BBC dokumentumfilm szerkesztője John Simpson? Hát csak annyit, hogy a dél-afrikai statisztikák “közismerten megbízhatatlanok”, és, hogy ő előre megmondta, hogy “civil szervezetek becslése” alapján írta meg anyagát.
Foto: Sonskyn Hoekie wikimedia commons