Amikor Kábúsz bin Szaid al-Szaid ománi szultán 1970-ben a szultánság élére került, a Perzsa-öböl menti monarchia teljesen bezárkózott az Arab-félsziget déli részén. Egyrészt azért, mert akkoriban még mindig tartott a dhofari háború, amely a XX. század egyik legismeretlenebb háborúja. Az 1962–1976 között zajló fegyveres konfliktus nem volt más, mint két nagyhatalom – Egyesült Királyság és a Szovjetunió – harca a Hormuzi-szorosért. London a helyi monarchiákat (az iráni sahhal együtt) támogatta, miközben a Kreml – Kelet-Németországon és Dél-Jemenen keresztül – a helyi arab marxista szervezeteknek nyújtott komoly segítséget. Maszkat a háború után teljesen kivonta magát a régióban zajló eseményekből, nem akart belefolyni az arab nacionalista mozgalmak és a monarchiák közötti harcokba, sem pedig a „marxizmus közel-keleti feltartóztatásában” nem kívánt részt venni. 1979 után pedig Kábúsz nem engedte, hogy a régióban egyre növekvő szunnita-síita ellentét az ország stabilitását veszélyeztesse.
Ezért az elmúlt évtizedekben az ománi vezetés a gazdasági növekedésre, a stabilitásra, a turizmus fejlesztésére és a társadalmi nyugalomra összpontosított. Omán politikailag nem vállalt semmiféle szerepet, nem kötelezte el magát egyetlen regionális (Szaúd-Arábia, Irán) és globális (Egyesült Államok) hatalom mellett sem. Az igaz, hogy Maszkat 1981-ben alapító tagja volt Öböl menti Együttműködési Tanácsnak (GCC), de azt is inkább gazdasági megfontolásból tette, mintsem politikai elkötelezettségből.
Paradox módon pont az ománi semlegesség és izoláció vezetett oda, hogy Maszkat a térség egyik legmeghatározóbb államává váljon, legalábbis a diplomáciai kapcsolatok szempontjából. Mivel Omán egyik közép- és nagyhatalommal sem tart fenn túl szoros kapcsolatot, ezért tökéletes a közvetítő szerepre és bátran folytathat „hintapolitikát” Irán és Szaúd-Arábia között.
Az iráni-ománi kapcsolatok különösen érdekesek. Már a WikiLeaks dokumentumok is beszámoltak arról, hogy Omán közvetítő szerepet játszik Irán, az Egyesült Államok és az arab országok között. 2007-ben a szultánságban járt Mahmúd Ahmadinezsád, 2010-ben pedig Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi államtitkára szállt le a fővárosban. A téma a szélsőségesek elleni harcokon kívül egy óvatos, titkos amerikai-iráni tárgyalások megkezdése volt, amelyben „felkérték az ománi kormányt, mint közvetítőt”. Habár Kábúsz lassan fogott hozzá a kétoldalú tárgyalások megszervezéséhez, de korántsem eredménytelenül: az első jelentős siker azt volt, amikor az ománi szultán közbenjárásával Teherán 2011-ben szabadon engedte azt a három amerikai turistát, akiket az iráni hatóságok 2009 nyarán foglyul ejtettek, mert Irak felől lépték át a határt. Ezután Omán volt az otthona a 2013 márciusában kezdődő, nem hivatalos, középszintű, tapogatózó kapcsolatfelvételek. Hamarosan meg is látszódott az ománi közvetítés eredménye: 2013 novemberében megszületett a megállapodás az iráni atomprogramról és vették kezdetüket a genfi 5+1-es tárgyalások.
Hasszán Róháni beiktatásával pedig teljesen új fejezet vette kezdetét az iráni-ománi viszonyban. Kábúsz bin Szaid al-Szaid szultán volt az első magas rangú külföldi látogató Iránban, miután Róháni letette a hivatali esküjét. A szultán ezen a látogatásán jelentette be, hogy olyan kereskedelmi utakat akarnak kiépíteni, amelyek Ománból Iránon keresztül Türkmenisztánba, illetve Üzbegisztánba vezetnek.
Válaszul erre Hasszán Rohani első hivatalos útja Ománba vezetett: az iráni elnök március 12-én találkozott Kábúsz bin Szaid al-Szaid ománi szultánnal, mégpedig annak rezidenciájában folytak a megbeszélések. Ezenkívül Róháni beszélt Ahmad al-Khalil klerikussal, aki Omán vallási vezetője, az ománi külügyminiszterrel és számos üzletemberrel tárgyalt, sőt egy előadást is tartott a professzoroknak a regionális terrorizmus jelentette veszélyről. A kétnapos találkozó alatt számos fontos megállapodásra került sor: a heti repülőjáratok száma 30-ra emelték; iráni tőkéből építettek meg több ománi üzemet; ománi szakembereket ösztöndíj lehetőséget kaptak az iráni egyetemeken. Ám mindközül a legmeglepőbb az volt, amikor az iráni dipomácia bejelentette, hogy Maszkat és Teherán közösen építene egy hidat a Hormuzi-szoros felett.
Omán közvetítő szerepét növeli az is, hogy az ország lakosságának többsége nem szunnita és nem is síita: a szultánságban élők hatvan százaléka ugyanis ibadita, amely még a kháridzsitáknak három főbb irányzatának egyike és napjainkban is fennmaradt. A szunniták aránya harminc százalék, de az ománi vezetés elég sok jogot biztosít nekik és nem nyomja el őket. Maszkat ugyanis tudja, hogy amint rosszul kezdenének bánni a helyi szunnita közösséggel, akkor azonnal kivívnák Rijád haragját. Ez pedig – a számos gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok megromlásán kívül – vallási szempontból is komoly feszültségeket gerjesztene a két monarchia között: az ibaditákat sok vahabita vallási vezető eretneknek tartja és a szélsőséges prédikátorok nem egyszer agitáltak az ibaditák ellen.
Omán nemcsak a régióbeli államokkal tart fenn hasonló „egyensúlyozó” politikát. Maszkat hivatalosan katonai szövetségesének tartja az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát is, de ezzel párhuzamosan gazdasági téren sokkal szorosabb kapcsolatokat ápol Indiával, Pakisztánnal és Kínával. Ez utóbbi országgal pedig különösen érdekes története van a Perzsa-öböl menti monarchiának. Mivel a hidegháborúban Közel-Kelet az amerikai-szovjet vetélkedés egyik fő színtere volt, ezért kevés hely volt Kína számára és nem nagyon tudta a régióban építeni a diplomáciai kapcsolatait. Az egyetlen kivétel Omán volt, amely ugyan 1978-ban vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Pekinggel, de rövid időn belül a kínai közel-keleti politika legfontosabb elemévé vált. Omán volt az első arab ország, amely Kínának kezdett el szállítani kőolajat, s mára az ománi kőolaj legnagyobb fogyasztója Kína lett: az ománi kőolaj a teljes kínai olajimporton belül több mint 9 százalékot tesz ki. Az energetikai kapcsolatokon kívül komoly kínai befektetések is vannak az országban, miközben pár hete felmerült egy kínai támaszpont létesítése is a térségben.
Az elemzők és közel-keleti szakértők szerint csupán egyetlen egy komoly kihívója van az ománi hintapolitikának és stabilitásnak: a szultán életkora. Kábúsz bin Szaid al-Szaid ugyanis már 73 éves és idén ismét kórházba került. Júliusban hivatalosan „orvosi vizsgálatokra” vitték Németországba, de a diplomáciai források szerint vastagbélrákja volt és ezzel kapcsolatban műtötték meg őt. Később a libanoni sajtó megszellőztette, hogy a daganat annyira széterjedt a szultán szervezetében, hogy befolyásolta őt a mozgásban, sőt most októberben az Eid al-Adha nevű ünnepségen sem jelent meg. Emiatt az ománi vezetésben – az uralkodócsalád, a vallási vezetők, a hadsereg, az üzletemberek és a törzsek között – megindultak a találgatások, hogy ki lesz Omán következő szultánja.
http://www.al-monitor.com/pulse/originals/2014/10/oman-sultan-qaboos-future-health-iran-saudi-gcc.html
http://thediplomat.com/2014/05/exploring-the-china-and-oman-relationship/
továbbá: al-Ahram, Lebanon Star, Gulf News
A képek forrása: Europress/AFP
Források: