Törökország és a kínai rakétavédelmi rendszer: Kelet vagy Nyugat?

Napjainkban egy elég komoly fegyvervásárlási vita zajlik Törökország és a NATO között, amely nagy hasonlóságot mutat azzal, ami most Egyiptom és az Egyesült Államok között történik. Miközben Kairó esetében a helikopterek képzik a vita tárgyát, addig Ankara esetében egy kínai rakétaelhárító rendszert felállítása. Azonban mindkét esetnek a jelentősége abban van, hogy hosszútávon meghatározhatja Egyiptom és Törökország jövőjét, valamint az országok későbbi katonai szövetségeseit. 

Ankara már 2006-ban bejelentette, hogy pályázatot hirdet a világ nagy fegyvergyártó vállalatai között, hogy ki építi majd ki Törökország rakétavédelmi rendszerét. Szinte az összes nagyobb fegyvergyártó ország jelentkezett a saját modelljével: Egyesült Államok (US PAC-3); Oroszország (S-300), Olaszország-Franciaország (Eurosam Samp-T), végül pedig Kína (HongQi-9). Az amerikai Locheed Martin és az Eurosam között folyt a legszorosabb verseny és a hadiipari vállalatok egymást próbálták meg túllicitálni.

Ám 2013 őszén robbant a bomba: A török kormány egy kínai hadiipari vállalatot bízott meg nagy hatótávolságú rakétaelhárító rendszere kiépítésével. A CPMIEC (China Precision Machinery Import-Export Corp.) hadiipari vállalat 3,4 milliárd dolláros (741,2 milliárd forint) szerződést írt alá egy FD-2000-es (más néven HQ-9) légelhárító rendszer felállításáról. Természetesen a NATO-nak és az Egyesült Államoknak nem tetszett ez a török lépés. Washingtonban azért voltak elégedetlenek, mert a kínai cég az Egyesült Államokban már évekkel korábban feketelistára került. A vádak szerint Észak-Koreával, Szíriával és Iránnal „illegális kereskedést” folytatott, többek HQ-9 rakétarendszert adtak el nekik. Egyesek szerint ez a cég felelős a szíriai ballisztikus rakétaprogram (SCUD-ok) sikeréért, ugyanis 1993-1996 között a vállalat észak-koreai szakembereket és mérnököket közvetített a közel-keleti országba.

A NATO számára pedig az jelentett gondot, hogy a kínai rakétaelhárító rendszer veszélybe sodorná a szövetség egyik alapelvét, a tagállamok közötti együttműködési képességét, mivel kiberbiztonsági aggályokat vetne fel, hogy a NATO rendszerébe integrálnák a kínai vállalat felszerelését. Habár Törökország kapott Patriot rakétákat a NATO-tól, már régóta áhítozik egy saját légvédelmi és rakétaelhárító rendszer kiépítésén. Miután 2014 szeptemberében Recep Tayyip Erdogan török államfő hazatért a NATO Walesben tartott csúcstalálkozójáról beszámolta arról, hogy Franciaország kifejleszti Törökország rakétaelhárító rendszerét.

Azonban eltelt két hónap a francia ígéret óta és semmiféle előrelépésre nem került sor ebben az ügyben. A török kormányhoz közeli források azt jelentették, hogy Erdogan elégedetlen a késéssel, sőt azóta a kínaiaktól újabb – és kedvezőbb – ajánlatokat kaptak. Peking kihasználja a török-nyugati ellentétet, ami többek között a török belpolitikai eseményekből és a szíriai válságból fakad.

Habár az igaz, hogy a kínai-török tárgyalások lassan haladnak, mivel augusztusban már az ötödik ilyen tanácskozásra került sor a felek között, de ez inkább a kínai óvatosság számlájára írható. Peking ugyanis nem tudja mennyire veheti biztosra a török ajánlatokat, főleg mert nem egy jelentős feszültségforrás akad a két ország között, mint például az ujgur iszlamista csoport – a Kelet Turkesztáni Iszlám Mozgalom (ETIM) – központja Törökországban van és innen mennek a kínai dzsihadisták Szíriába vagy utaznak vissza Kínába. Ugyanakkor a kínai vezetés nem is akar lemondani erről az üzletről, mivel óriási jelentőséggel bírna a rakétarendszer beszerelése: a kelet-ázsiai ország először nyerhet betekintést a NATO katonai fegyvertenderébe.

A nyugati részről leginkább azt nem értik, hogy Törökország miért szeretne ilyen nagy hatótávolságú védelmi rendszert. A kis-ázsiai ország jelenleg a világ legjobb közép hatótávolságú védelmi rendszerével rendelkezik, a 40 kilométer hatótávolságú I-Hawkkal. A rakétaütegek szét vannak szórva az egész ország területén, s a nagyobb városok – Isztambul, Ankara – szintén kaptak ilyeneket. A szíriai háború miatt Ankara megkapta a Patriotokat Németországtól, Hollandiától és az Egyesült Államoktól, de ezeket nem török katonák kezelik, ami igencsak fájó a török hadvezetés számára. Sőt a török hadvezetés szerint ezzel igencsak ki vannak szolgáltatva a szövetségeseinek, mivel „egy rakéta kilövéséről előbb tudnak Brüsszelben, mint Ankarában”.

Nem a katonai szektor az egyetlen terület, ahol az amerikai-európai vállalatok és országok elutasították az együttműködést Törökországgal. Például a török űrprogramot Kína karolta fel, miközben az atomenergetikai kooperációk Oroszországgal zajlanak. A török sajtóban már többször felvetődött az a kérdés, hogy vajon „mennyire megalapozott Törökország NATO-tagsága?“, vagy “Ankarának van-e jövője ebben a szervezetben?”, mivel a török érdekek – leginkább a kurdok miatt – teljesen mások, mint a szövetség tagjainak. Sőt ezen a héten Joe Biden amerikai alelnök látogatása alatt Erdogan egyszerűen “arcátlannak” nevezte az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, amit a török államfő szerint kizárólag a kőolaj mozgat. Tehát egyre nagyobb a hasadék az amerikai és a török közel-keleti külpolitikában, amely nemcsak Washington és Ankara kapcsolatát, hanem Törökország a NATO-val fenntartott viszonyát is alapvetően meghatározza. 

Ahmet Davutoglu török miniszterelnök kijelentette, hogy a végső döntésre december 31-én kerül sor. Lehet nem fogadja el a kínai ajánlatot, de az is lehet, hogy az európai rakétavédelmi rendszert utasítja vissza. A lényeg, hogy a döntés komoly kihatással lesz majd Törökország jövőjére nézve. Ezzel lényegében Ankara választani fog Kelet és Nyugat között. És egy fontos dolgot meg kell jegyezni az elemzés végére: a döntés végleges lesz, mert a török külpolitikára rendkívül jellemző a makacsság. Ha egyszer a török kormány eldöntött valamit, akkor a végsőkig kitart mellette,még akkor is ha sokkal bölcsebb lenne visszakozni.

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez