A Kongói Demokratikus Köztársaság Magyarországnál 25-ször nagyobb alapterületű, közel 70 millión lakják. 11 tartományra oszlik, melyeknek mindegyike sajátosságokkal, más-más karakterrel bír. A gyémántban gazdag Katanga, vagy az ércekben dúskáló és a mobiltelefon gyártásban nélkülözhetetlen kassziteritben gazdag Észak-vagy Dél Kivu gazdasági szempontból fontos régiók. Ezekben a tartományokban több helyi és nemzetközi gazdasági érdek összpontosul. A feleknek érdekük, hogy itt továbbra is a káosz uralkodjon, hogy Kongó elrettentő hely maradjon, nehogy a potenciális versenytársak megneszeljék, hogy lehet Kongóban (is) pénz csinálni.
Amíg az ebola járvány zajlik Isiroban, a frankofón országok 2012-es ünnepségére a legmagasabb szintű politikai delegációk és államelnökök ünnepségét készítik elő a fővárosban, Kinshasában. Ezzel nem a tragikus ebola járvány tragikus voltát csökkentjük. Kinshasa és Isiro a Google térkép szerint, földi úton 3600 km-re vannak egymástól. Képzeljük el ezeket az óriási távolságokat. Mintha innen Párizsban történne valami baj, és mi, Budapesten, csak úgy értesülnénk róla, mint távoli eseményről. A közös ország, nemzeti identitás természetesen szolidaritást kovácsol, de mégis, amíg az ország egyik pontján baj van, addig a másik pontján, főképp a nyugodt Alsó-Kongó megyében és Kinshasában ebből mit sem érezni.
Sőt, sok szép és felejthetetlen élménytől, izgalmas ismerettől fosztja meg magát az, aki beskatulyázza Kongót a ’no gone’ zónába. 2012 júliusában hétfős magyar csoport vett részt a Gungu Fesztiválon. Míg a sajtó a kelet-kongói túlzóan háborúnak titulált konfliktusától volt hangos, az élet nyugodtan folyt medrében az ország más pontjain, így Bandundu tartományban is, ahol a fesztivál megrendezésre került.
Elgondolkodtató, hogy terepen sokkal kevésbé veszélyesek és félelmetesek az afrikai országok annál a képnél, ahogy egy átlagos média-fogyasztóban a sajtóhírek alapján kialakul.
