Elhagyott generáció: kínai gyerekek milliói nőnek fel a szüleik nélkül

Li Jikui 13 éves fiú. Melegszívű és barátságos, belül azonban szenved. A kisfiú négy éve nem látta apját, édesanyja pedig csak évente egyszer látogatja meg. Amikor szüleiről kérdezik, könnyezni kezd, majd eltakarja az arcát. Csendes, de sokatmondó válasz.

“Szeretem az osztálytársaimat, velük nem érzem magam annyira magányosnak” – mondta.

Jikui egyike annak a sok millió hátrahagyott gyereknek, akik Kína gyors fejlődésének áldozatai. Tanulmányok szerint a hozzá hasonló gyerekeket komoly érzelmi trauma éri, depressziósak lesznek. Őket néha elveszett nemzedéknek, sérült generációnak is nevezik.

Az ilyen elhagyott gyerekek mintegy harmada (20 millió) végül a bűn útjára lép, és további egyharmad szorul pszichiátriai kezelésre – állítja egy kis keresztény civil szervezet, a Children Charity International (CCI).

A fiatal Jikui eddig jó úton jár. A riporterek egy zajos osztályteremben találkoznak vele, a közép-kínai Hsziaping iskolában, Hefeng megyében. Itt osztálytársainak mintegy 40%-ka a szülei nélkül él, jellemzően rossz a tanulmányi eredményük, sok segítségre van szükségük.

„Az ilyen gyerekeket senki nem tanította meg az alapvető dolgokra. Hiányzik belőlük az önfegyelem is” – mondja az igazgatóhelyettes. A legtöbb szülő hajlandó annak reményében hátrahagyni gyermekét, feláldozni a családi életet, hogy a városban majd több pénzt fog keresni, és jobb életet/jövőt biztosíthat a gyereknek. Ezt a kis Jikui is megérti. Tudja, hogy neki is áldozatot kell hoznia, ahogy a szüleinek.

„Ha csak miattam itt maradtak volna, akkor bűnösnek érezném magam. Csak teher lennék számukra” – mondja a fiú. A fiatal srác a hétköznapokat kollégiumban tölti, hétvégén pedig kétórás utat tesz meg szülőfalujába. Itt tölti az időt nagyszüleivel, sok hátrahagyott gyerekhez hasonlóan. Nagymamája elismeri, hogy ez nem ideális helyzet.

„Minden bizonnyal jobb lenne neki, ha a szülei itt lennének vele” – mondja. „Nem vagyunk tanult emberek, szóval csak annyit tehetünk, hogy biztatjuk, legyen jó és hallgasson a tanáraira. Nem tehetünk ennél többet”. Ahogy Jikui elmondta, ebben a faluban már csak idős emberek élnek. A fiatalabbak elmentek, és egy nap ő is el fog menni.

„Nem azért akarok elmenni, mert nem szeretnék itt élni. De el kell mennem, hogy jobb életem legyen, és a városokban több a lehetőség”.

De miért nem mehetnek a gyerekek a szülőkkel a nagyvárosokba? Ennek az úgynevezett Hukou tartózkodási engedélyrendszer az oka, amely hatékonyan gátolja a szülőket abba, hogy a gyereket a városban neveljék. A rendszer átka, hogy az olyan ingyenes közszolgáltatásokat, mint az iskola, kórház stb. csak a szülőhelyen lehet igénybe venni. Ha valaki elköltözik, akkor fizetni kell mindenért, a legtöbb gyári munkás ezt nem engedheti meg magának. Ráadásul sokan munkásszállón élnek, több műszakot vállalnak, így nem jut sem hely, sem idő a családi életre.

A Hefeng megyei hatóságok egyébként szeretnék megreformálni az engedélyezési rendszert, a helyi hivatalnokok egyre több figyelmet fordítanak az ügyre, keresik a megoldást.

Hunan tartomány egyik városában a gyerekek 80%-ka nő fel a szülei nélkül. Időről időre néhány szülő hazalátogat, de sokan soha nem térnek vissza.

„Ezek a fiatalok nem kapnak érzelmi támogatást. Üresek” – mondta egy szociális munkás, aki ilyen gyerekekkel foglalkozik.

A CCI gyermekjótékonysági szervezet központot is épített, ahol biztonságos helyen nevelnek 200 gyermeket. A fiatalok ágyat, ételt, és társaságot kapnak. Azonban amire ezeknek a gyerekeknek igazán szükségük lenne, az az érzelmi támogatás. A szervezet munkatársai szerint évekbe telik, míg lesz önbecsülésük, ha lesz egyáltalán. Sajnos a legtöbben nem ismerik a szeretet sem.