Szabadon, két keréken a Föld körül – interjú Szabó Ádám világjáróval

A Nap gyermekei nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint körbeutazni a világot biciklivel. Szabó Ádám és Illés Adorján a tervek szerint 3 év alatt 50.000 kilométert fognak tekerni. A számokat viszont nem veszik véresen komolyan. Ha kell, engednek, ahol jó, ott maradnak, most pedig épp külön utaznak. Másfél éve keltek útra, az őket ért élményekről kérdeztük az egyik világjárót, Szabó Ádámot.

Elértétek az utatok felét, a kitűzött 50.000 kilométerből már megvan 25.000. Sokaknak szinte elképzelhetetlenül hosszú utazás ez, pláne biciklivel. Téged mi indított el, hogy körbetekerd a Földet?

Ez az 50.000 kilométer csak egy képzeletbeli határ volt, amihez annyira nem ragaszkodott egyikünk sem. Az utazás olyan spirituális erővel bír, ami jótékony hatással van az ember lelkére és személyiségére, jó ösztönzés arra, hogy megismerd magadat és a világot, ami körbevesz.

A bicikli pedig a legolcsóbb közlekedési forma és hatalmas kaland nekivágni vele a világnak.

Már korábban is vállalkoztál hasonlóra, de akkor ha jól tudom, Európa határain belül maradtál.

Igen, ezt az utamat megelőzte egy európai biciklikörút, ami négy hónapig tartott. Volt egy térdműtétem, amire az orvos azt javasolta, hogy biciklizzek. Egy beszélgetés alkalmával a barátaimmal kitaláltuk, hogy meglátogatom őket, ők ugyanis Európa több országába széledtek szét a nyárra. Bicajjal elindultam Egerből, aztán meglátogattam a barátaimat és az El Camino végállomásától, Santiagóból indultam vissza. Ekkor már tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó utam. 10 éve törtem már a fejem a világ körüli úton, és ezzel az európai körúttal fogant meg a gondolat, hogy biciklivel fogok nekivágni. Hazajöttem, egy telet Olaszországban dolgoztam, az elindulás előtt 3 hónappal értem haza. Ekkor kezdődött meg a munkavégzés ( vízumok beszerzése, szponzorok felkeresése ), amit már a társammal, Adorjánnal végeztem. Bár régóta ismertük egymást, nem voltunk közeli barátok, de végigkövette az európai utamat az interneten és végül megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzám.

Blogotokban bárki végigkövetheti az utazásotokat. Eddig 21 országon tekertetek át. Minden a tervek szerint alakul?

Egy hozzávetőleges tervet készítettünk indulás előtt. Húztunk egy képzeletbeli vonalat a világatlaszra, és megnéztük, mely országokon halad át ez a vonal. Aztán persze kicsit részletesebben is belementünk, utánajártunk a dolgoknak, volt azonban olyan rész, aminek különösen nagy figyelmet kellett szentelni. Ez pedig az időjárás. Nem akartunk belecsúszni kemény telekbe, bár így is sikerült, például a Himalája hegyeiben vagy a Pamírban, ahol nyilván alacsonyabb volt a hőmérséklet.

November 13-ig akartuk elérni a kínai-pakisztáni határt, mivel azt november 20-án lezárják, és ha itt nem kelhettünk volna át, akkor bukott volna az egész projekt. Ehhez tartanunk kellett magunkat és sikerült is. Indiáig vettük szigorúbban az útvonalat, ott viszont elengedtük az elképzeléseinket. India utolsó szakaszán különváltunk – ezt nem terveztük, de így alakult. Sosem esünk kétségbe és bár megvan a fejünkben a terv, de nem félünk eltérni tőle.

Volt egy képzeletbeli időpont is a visszatérésre, de ez kicsit kitolódik, legalábbis most úgy látjuk. 2017 végéig szerettünk volna visszaérkezni, de ez 2018 előtt – az én esetemben – nem fog megvalósulni. Nem kapkodunk el semmit, spontán utazunk. A vízumügyintézés, különleges engedélyek beszerzése is több időbe telik időnként. Japán például nem volt benne a tervben, de nekem most lesz egy kis kitérőm oda is.

A bringák hogyan bírják az utat? Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket?

A bringák tökéletesen üzemelnek, ezúton is köszönjük őket a szponzorunknak, az Evobike-nak. Műszakilag minden rendben velük, egyedül a repüléseknél okoznak némi bonyodalmat, talán ez a legbonyolultabb része az utazásnak. Trükközni kell, hogyan adjuk fel, de egyelőre még nem volt nagyobb gond. Egyszer keveredtek el, amikor Kalkuttából Bangkokba repültünk, de csak mi érkeztünk meg, a bringákra két hétig kellett még vadászni.

Szállásra nem sokat kell költenetek, a sátor mellett olyan emberek otthonaiban alszotok, akik befogadnak a házukba egy-egy éjszakára.

Rengeteg rendőrségen és tűzoltóságon aludtunk, de a keresztény templomok is mindig nyitva álltak előttünk, a hindu templomok és a buddhista kolostorok is mindig befogadtak. Ezek mellett pedig ott van a sátrazás is, ami óriási szabadságot ad.

A lehető legszentebb dolog mégis az, amikor valaki megosztja veled az otthonát. Volt már olyan, hogy mi kerestük a szállást. Ez Jerevánban így történt, de általában menet közben kérdezgetnek, kik vagyunk, mit csinálunk, és felajánlják, hogy vendégül látnak. Pakisztánban és Indiában ez volt a jellemző. Nagyon simán találunk helyet, eddig maximum 90 eurót költöttünk szállásra.

Melyik volt a legkeményebb része a szakasznak?

A Pamírban volt, hogy 4000 méter felett voltunk egy hétig. Hóban, rossz útviszonyok között, hidegben tekerni nem a legkönnyebb, mégis kaptunk egy olyan élményt, amiért megérte az erőfeszítés. Adorján (Illés Adorján, a csapat másik tagja) pedig most a Nullarbor sivatagon teker át, teljesen kihalt területen, hatalmas hőségben és folyamatos szembeszélben. Hát ez mondható a legkeményebb szakasznak. Én nem ezt az utat választottam, az én ausztráliai szakaszom azért nem volt ennyire viszontagságos, bár annak is voltak nehezebb részei.

Anyagilag hogy néz ki egy ilyen kaland?

Az alapkoncepció az volt, hogy napi 10 dollárnál többet nem költünk. Fejenként 10.000 dollárból gazdálkodunk, ebből fedezünk mindent, a repülőjegyektől kezdve a vízumokon át a kajákig. Van, ahol szinte semmit nem költöttünk. Itt, Ausztráliában kicsit bonyolultabb napi 10 dollárból mindent megoldani, de nem lehetetlen. Másfél év alatt én nem költöttem 3.000 eurónál többet, szóval ha azt nézzük, körülbelül 10 dollár alatt, 7 dollárból jövünk ki naponta.

És az étkezés okozott már kihívást?

Mindketten vegetáriánusok vagyunk, ami sokszor megkönnyíti, sokszor pedig megnehezíti a dolgunkat. Nyilván ez ország- és kultúrafüggő. Ázsiában bárhol meg tudtunk állni enni, nem is vittünk magunkat élelmiszert. Itt például bevásárolok előre és főzök. Ami izgalmas még, azok a kevésbé lakott területek, mert ha nincs bolt, akkor fel kell tankolni a biciklit. Adorján most 70 kilóval teker, hiszen ott nincs lehetősége kaját vásárolni, de általában 45-50 kilós szokott lenni a bringánk, a csomagok fele pedig víz, a másik fele kaja.

Faültetés, filmprojekt. Ez a két téma tovább színesíti az utazásotokat. Hány fát sikerült eddig elültetni, és mikor láthatjuk majd filmen a történeteteket?

Eredetileg minden országban szerettünk volna egy, az előző országból áthozott facsemetét elültetni, de az nem jött össze. Ausztrália a 21. ország, és eddig 17 fát ültettünk el. Számomra a legszebb az iráni eukaliptuszfánk volt, Indiában a zsakaranda, a legutolsó pedig egy mangófa volt Balin, amit a barátom kertjében ültettem el. A film pedig készül, most 500 gigabyte nyersanyagunk van. Adorján tükörreflexes gépével kezdtünk el forgatni, de mivel az nála maradt, így most kameravadászat van. A film közös érték, nemzetközi fesztiválokon is szeretném majd indítani. Biciklizés közben rengeteg ötletem van, de ezeknek sajnos a tizedét sem tudom megvalósítani. Operatőr és vágó vagyok elsősorban, nem rendező, ezért inkább a belső hívásra rögzítem az anyagokat. Ez a fő csapása az utazásnak is.

Végezetül játsszunk egy kicsit! Mondok dolgokat, és Neked rá kell vágnod, ami elsőre eszedbe jut róluk. Kezdhetjük?

Igen!

Otthon

Az a hely, ahol mindenféle félelem és hiányérzet nélkül tudom jól érezni magam. Eger, Föld, Univerzum – ugyanaz.

Szerencse

Kedvező, szokatlan egybeesés. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.

Karakoram Highway

Tükörsima úton, 6-7-8 ezer méter magas hegyek között tekerni, leírhatatlan.

Luxus

Felesleges, szükségtelen. A kényelem mellett a luxus az emberiség legnagyobb ellensége.

Köszönöm a beszélgetést és várjuk a blogon a beszámolókat az új-zélandi és a japán kalandokról is!