Ukrajna egyik legbizarrabb szubkultúrája a mai Csernobilban tölt egész napokat, a hatóságok tiltása és a józan ész ellenére is. Ők a sztalkerek.Jól ismerjük a történetet: 1986. április 26-án a csernobili atomerőmű négyes blokkja felrobbant és a keletkezett tűz másfél hétig égve 400-szor annyi sugárzást bocsátott ki, mint a Hirosimára ledobott atombomba. A várost és környékét evakuálták és a mai napig az egyik legborzasztóbb ipari katasztrófa nyomasztó mementója. A természet részben visszavette magának a területet, de Csernobil beleivódott a világ köztudatába.
Van azonban a mai ukrán ifjúságnak egy, a katasztrófa után született szűk rétege, mely fittyet hányva a hivatalos tiltásnak, bemerészkedik a város halálos zónájába – csupán szórakozásból. “Ez egy poszt-apokaliptikus románc”, ahogy a Slate Magazin foglalja össze a fiatalok veszélyes hobbiját.
Figyelmeztetés a Zóna határánál.
Ez a több mint 1000 négyzetkilométeres terület immáron három évtizede van lezárva és a világ egyik legszennyezettebbje. Elvileg az erőmű szarkofágja alatt a mai napig mintegy kétszáz tonna nukleáris fűtőanyag izzik. A városban, Pripjatiban szinte egyik pillanatról a másikra állt meg az élet. Aki itt jár, annak lehet szemtanúja, milyen is lenne, ha az emberiség eltűnne a Földről.
Elhagyatott ház a Zónában.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1971-es Piknik az árokparton című közös művében szerepelt először a sztalker kifejezés azokra a tolvajokra, akik a tiltott és veszélyes Zónába akarnak észrevétlenül bejutni, vagy segíteni bejutni a boldogtalanokat, kíváncsiakat, menekülőket. Ezek a tolvajok ugyanakkor nem csak kézzelfogható tárgyakat, hanem más, mélyebb dolgokat is keresnek: reményt és értelmet. Tarkovszkij a könyv alapján rendezte meg az azóta alapművé vált Sztalker című filmjét is. A dolog pikantériája, hogy a két mű a csernobili katasztrófa előtt született. A ma Pripjatiba beszökő fiatalokat a könyv és a film mellett egész biztosan befolyásolta a 2007-ben kiadott, szintén a S.T.A.L.K.E.R. nevet viselő számítógépes játék is.
“Nagyapámat kötelezték, hogy a Zónában dolgozzon. Én azért jövök, mert akarok.”
A mai sztalkerek még a családjuk előtt is eltitkolják, amit tesznek. Sokuk felmenői átélték azt a bizonyos áprilisi napot és részben ezért is vágynak ide vissza, de pontosan ezért nem árulják el hozzátartozóiknak sajátságos időtöltésüket. Ők a rendszerváltás utáni korrupt és hanyatló országban nőttek fel és úgy érzik nincs veszítenivalójuk.
Elhagyatott pajtában alszanak a sztalkerek.
Interneten keresik egymást a csernobili sztalkerek, új és biztonságos útvonalakat osztanak meg egymással. Mindezt persze álneveken teszik, mert félnek a hatóságok retorziójától. A sugárzástól azonban cseppet sem ijednek meg. Erre nincs is igazán okuk, hiszen a sugárzó anyagok jó része már lebomlott de a biztonság kedvéért mindent visznek magukkal, így az élelmet és a vizet még véletlenül sem a zónán belül szerzik. Az egyik sztalker a Slate Magazinnak azonban elmesélte, hogy kétszer is evett almát és ivott helyi vizet is és “nem nőtt második feje.” Sőt, az interneten terjednek olyan videó felvételek, melyeken fiatalok azzal vágnak fel, hogy csernobili forrásvizet isznak.
A Zóna legradioaktívabb növénye.
Egyes tudósok szerint a fellelt mutálódott állatfajok ellenére egy valódi Paradicsom Csernobil környéke az állatoknak, ahol nincsenek veszélyben az embertől. Kijevtől nem is messze ritka állatfajokkal találkozhatnak a sztalkerek, melyek szinte teljesen kihaltak már Európában, itt viszont háborítatlanul élnek.
Talán nem csak az állatok, de a mai világban csalódott fiatalok is menedéket találnak a Zónában, ahova szigorúan tilos bemenniük, de a sztalkerek segítenek nekik megtalálni odabent azt, amit keresnek.