Ha egy kicsit messzebbről szemléljük a közel-keleti és az észak-afrikai folyamatokat, akkor azt láthatjuk, hogy az előző elemzésekben részletezett arab nacionalizmus (pl. nasszerizmus), iszlám fundamentalizmus és szunnita-síita ellentét csupán eszközök voltak a politikai elit kezében. Valójában majdnem mindegyik muszlim állam egyfajta “nagyhatalmi sakkjátszmát” vív egymással, amelynek a tétje az, hogy ki is legyen az iszlám világ vezetője. Természetesen ebbe a hatalmi rivalizálásba a világ nagyhatalmai (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, most már Kína is) szintén beleszólnak, s Izrael számára sem mindegy, hogy milyen arab “nagyhatalmakkal” van körülvéve. Samuel P. Huntington a sokat bírált A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című kötet egyik fejezetében helyesen veti fel: az arab és a muszlim országok a modern történelemben mindig is versengtek egymással. Napjainkban a Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló történések nem szólnak másról, mint erős középhatalmak folyamatos harcáról, amit különböző eszközökkel (háború, szövetségek, terrorizmus, gazdasági embargók) vívnak és ideológiai (szélsőséges iszlamizmus, demokrácia, modernizáció, nacionalizmus) köntösökbe csomagolnak.
Első – és eddig egyetlen – „nagyhatalom” a Közel-Keleten
Gamal Abdel Nasszer Egyiptoma volt talán az első (s egyben utolsó), amely regionális nagyhatalomként kezdett el viselkedni a térségben. A nasszerizmus bizony számtalan követőre talált Marokkótól kezdve, Egyiptomon át egészen Pakisztánig bezárólag. A szuezi-válság, bár katonai szempontból egyértelműen vereség volt, de Nasszer politikailag mégis győztesen került ki a háborúból: óriási népszerűségre tett szert az egyiptomi államfő országon belül és kívül. Közel egy évtizeden át Nasszer volt a minta a régióban és bizony az „Arab Egyesült Államokról” szőtt elképzelésének a megvalósítása ezt követően vette kezdetét. 1958-ban létrejött az Egyesült Arab Köztársaság (EAK), amikor Szíria és Egyiptom egyesült. Kairó és Damaszkusz abban bízott, hogy mostantól minden arab ország, ahol az arab nacionalizmus valamely formája kerül hatalomra, csatlakozni fog ehhez a „szuperállamhoz.”
Shukri al-Quwatli (szíriai elnök) és Nasszer aláírja az EAK létrehozásáról szóló szerződést.
Ez valóságos dominóeffektust indított el a Közel-Keleten: az Irak és Jordánia által megalakított Arab Föderáció még 1958 nyárán megszűnt, amikor a szintén nacionalista Abd al-Karím Kászim megdöntötte az iraki monarchiát. Jordániába brit csapatok vonultak be, hogy megakadályozzák a hasonló fordulatot, Libanonban pedig az amerikaiak szálltak partra. Észak-Jemenben pedig az nacionalista már a monarchiát fenyegette. A legtöbb arab ország katonai elitje – akik a modernizáció fő képviselője voltak – szintén lelkesen támogatták ezt az elképzelést.
Azonban az EAK-nak rövid időn belül komoly problémákkal kellett szembenéznie. Damaszuknak nem tetszettek az egyiptomi elképzelések ráerőltetése: a hadsereg, a diplomácia és az adminisztráció vezetésében az egyiptomi elem került túlsúlyba. 1961 nyarán kiadott ún. szocialista rendeleteket sérelmezték, mivel azok értelmében államosítani kellett volna a különféle bankokat és vállalatokat. Végül nem sokkal az el nem kötelezett mozgalom belgrádi megalakulását követően, 1961. szeptember 28-án Abd al-Karím Nahlávi vezetésével katonatisztek vették át a hatalmat Damaszkuszban és bejelentették kiválásukat, ami meg is történt minden nagyobb probléma nélkül.
Nasszer még egy idei megtartotta az EAK elnevezést és az unió szimbólumait Egyiptom számára. Kairó vezető szerepe még ezután is megmaradt, de végül az 1967-es hatnapos háború vetett véget az egyiptomi “nagyhatalmiságnak”. Sokan megkérdőjelezték a nasszerizmust és Nasszer vezető szerepét, miközben a gyors izraeli sikerek rámutattak az egyiptomi hadsereg és hadvezetés gyengeségeire. Nasszer halála, a negyed arab-izraeli háború veresége, később pedig az egyiptomi- izraeli különbéke miatt az arabok Egyiptom képe jelentősen megfakult. Kizárták az Arab Ligából és a legtöbben már nemhogy nagyhatalomnak, de ráadásul még muszlimnak sem igen tartották az egyiptomi vezetés. Mubarak Amerika-barátsága szintén szálka volt a legtöbb arab szemében, nem is beszélve arról, hogy óriási árulásnak tartották a palesztin szervezetektől való elfordulást.
Szaddám Husszein – Egy őrült nagyhatalmi álmai
Egyiptom kiesésével indult meg igazán a rivalizálás a régióban. Az 1970-es évek óta sorra jelentkeztek a különböző diktátorok és uralkodók, akik saját magukat kiáltották ki az arab ügy és a muszlim érdekek legfőbb képviselőjének.
Szaddám Husszein egyértelműen ilyen álmokat dédelgetett. Az iraki-iráni háborút gyakran úgy állította be, mint az egész arab világ – vagy inkább szunniták – harca a perzsa nép és a síita eretnekség ellen. Kezdetben a többi muszlim állam, leginkább az Öböl-menti monarchiák, felsorakoztak Bagdad mögé, s fegyverrel, pénzzel és kőolajjal is támogatták az iraki Baasz Pártot. Az iraki diktátor népszerűsége óriási volt az Öböl-menti monarchiák körében: Szaddám Husszein egyike volt azon keveseknek, akik megérinthették a Kába követ Mekkában, ami azért érdekes, mert az iraki diktátor nem volt vallásos, sőt már-már ateista nézeteket vallott.
Irak majdnem tagja lett a GCC-nek (Perzsa-Öböl Menti Együttműködési Tanácsnak) és a diplomáciai források szerint az Öböl-menti államok vezetéseinek nem lett volna ellenére, ha esetleg Szaddám lenne az elnök. Csakhogy Szaddám teljesen kiszámíthatatlan volt, a kuvaiti inváziója felért egy hatalmas pofonnal és árulással. Az Öböl-menti monarchiák 1990-ben megszakították a tárgyalásokat és Szaúd-Arábia a nemzetközi közösség segítségét kérte az iraki veszély elhárítására.
1991 után Irak egy szankcióktól sújtott, számos belső problémákkal küszködő gyenge középhatalommá süllyedt vissza. Az iraki hadsereg bár még mindig az ötödik legnagyobb volt a világon, de a két vesztes háború meggyengül és az iraki atomprogram az osiraki atomerőmű 1981-es lebombázásával megszűnt. Az iraki inváziót követően Bagdad teljesen kiesett a regionális eseményekből, az amerikai megszállás alatt pedig folyamatosak voltak az összecsapások és a terrormerényletek a síiták és a szunniták között. A jelenlegi iraki (síita) vezetés próbálja visszanyerni a korábbi pozícióját (pl. a legújabb török-iraki kurdok megegyezését a kőolaj-kitermelésről szokatlanul erősen és keményen bírálta), de még mindig kénytelen komoly belső problémákkal szembenézni: lásd a különböző terrorista csoportok ámokfutásait Irak több tartományában.
Az iraki hadsereg offenzívája 2014 elején az al-Anbar tartományban Fallajah, és Ramadi városában, amit az Levantei Iszlám Állam Irak terrorszervezet foglalt el.
A többi sakkjátékos
Az elmúlt években Pakisztán, Irán, Szaúd-Aráiba és Törökország szintén aktívan részt vett ebben a nagyhatalmi játszmában. Pakisztán rendelkezik az egyik legerősebb hadsereggel és saját nukleáris arzenállal, iszlám kormányzás működik az országban és majd 180 000 millió lakosa van. Ugyanakkor „túl messze” fekszik a fő központtól, túlságosan lefoglalja őt a határvita kérdés Indiával, valamint súlyos belső problémákkal küszködik: Iszlámábádot nagyon megviseli a tálibokkal folytatott harc, nem is beszélve, hogy a katonai puccs – legalábbis a 2013-as választásokig – volt a hatalomváltás egyetlen formája.
Pakisztán 1998-ban robbantotta fel az első nukleáris töltetét, s attól kezdve a világ egyetlen iszlám atomhatalma.
Irán ereje sokáig a hadseregében és az szénhidrogénexportjában volt. 1979 után az Iráni Iszlám Köztársaság a legfőbb támogatója lett a különböző szélsőséges csoportoknak. Csakhogy Teheránt is kimerítette az első Öböl-háború, a gazdaság és a perzsa ország nagy része romokban hevert. A Forradalmi Gárdának csak annyi ereje volt, hogy egyben tartsa az államot és leverjen egy esetleges kormányellenes felkelést. Paradox módon Teherán visszatérését a régióért folytatott játszmába pont az Egyesült Államoknak idézte elő: Szaddám Husszein bukásával a legnagyobb rivális eltűnt az energiapiacról, s Irán fokozatosan átvette Irak szerepét a kelet-ázsiai energetikai piacon. Ennek következtében Irán szép kis vagyonra tett szert, amelyet számtalan befektetésbe és fejlesztésbe ölt bele. Teherán az évezred közepén már megtehette azt, hogy más muszlim államokat (Szíria) és szervezeteket (Hezbollah) támogat jelentős anyagi összeggel. Természetesen az iráni atomprogram miatt hozott nyugati szankciók megviselték a perzsa állam gazdaságát. Ugyanakkor Teherán még ezek ellenére is komolyan támogatta a szövetségeseit, amit bizony Iránban sokan kritizáltak a választások alatt is. Nagyon úgy tűnik, hogy Irán megváltoztatta a korábbi álláspontját: már nem akar minden muszlim állam vezetője lenni, hanem inkább a síiták védelmezője és a közel-kelet megkerülhetetlen tényezője. Teherán, még a békés célú atomprogram esetén is, komoly népszerűségre tehet szert, sőt hatalmi súlya is megnövekedhet a tárgyalások. A Nyugat azonban egyelőre nem hajlandó elismerni Irán növekvő szerepét, ezért sem hívta meg a szíriai válság megoldásáról szóló Genf-2 konferenciára.
S Irán regionális szerepének megerősödését Szaúd-Arábia nagyon nem nézi jó szemmel. A monarchiának 1973-ig szinte alig volt befolyása a régióban. A Perzsa-öböl menti királyság a jóm kippuri háborút alatt, az olajembargóval mutatta meg igazán, hogy mire is képes. Rijád hirtelen „felfedezte”, hogy sokkal aktívabb szereplője is tudna lenni Közel-Keleten, hisz számos tényező szól Szaúd-Arábia vezető szerepe mellett: az iszlám vallás szent helyének központjai; viszonylag gazdag ország; kőolaj-nagyhatalom; a különböző szunnita szervezetek (pl. Muszlim Testvériség) a legfőbb támogatója; szaúdi vallási iskolákat tart fenn: az Egyesült Államoktól kezdve, Európán át, egészen Indonéziáig bezárólag. A Perzsa-Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) alapítója, amellyel nem titkolt célja, hogy egy Európai Unióhoz hasonló szervezet jöjjön létre az Öbölben, kiegészítve némi biztonságpolitikai elemekkel. Az al-Arabíja (a katari al-Dzsazírával) együtt az egyik legismertebb, legelterjedtebb és egyben legmanipulatívabb hírtelevízió a világban.
Azonban ami Rijád ellen szól a viszonylag alacsony lakosságszáma (kb. 22 millió szaúdi, többi bevándorló), sivatagos terület, alacsony létszámú – bár nyugati fegyverekkel felszerelt – hadsereg és bizony sokan felróják az Egyesült Államokkal fenntartott jó viszonyt. Mások muszlim országoknak pedig az nem tetszik, hogy Rijád minden segítséget megad szinte az összes szélsőséges – egyes esetekben már terrorista – szervezeteknek.
Végül pedig ott van Törökország, amely régi-új nagyhatalomként ismét megjelent a porondon. A török gazdaság a tizenharmadik a világon, a török hadsereg pedig a legerősebb a régióban, a katonai elit elleni hadjáratának. Erdogan nagy népszerűségnek örvend(ett) a különböző iszlamista szervezetek körében, mivel bemutatta, hogy miképp lehet a “mérsékelt iszlamista demokráciát” megvalósítani, amelyhez gazdasági fellendülés is párosul. Törökországgal azonban az a baj, hogy ők törökök és sok arab nép (pl. szírek számára) kellemetlen nyomot hagyott az Oszmán-Török Birodalom emléke. Sokan egyszerűen a régi oszmán birodalmi törekvéseket és gondolkodást látják az AKP külpolitikájában, magát Erdogant pedig egy új szultánnak. Az arabok sokszor felróják Ankarának, hogy túl szoros a viszonya Nyugattal, NATO-val, Európai Unióval, de még Izraellel is. Igaz, hogy az elmúlt években komoly feszültség alakult ki Izrael és Törökország között, mint pl. a török flottilla elleni izraeli támadás miatt Gázában, de sokan ezt csak színjátéknak tartják. Törökország nagyhatalmi helyzetét nem erősíti meg a 2013-as nyári tüntetések, valamint a jelenleg is zajló kormányválságok és a gazdasági visszaesések sem.
Az Iszlám Hidegháború?
Egyelőre még nem látni, hogy az arab tavasz hosszú távon milyen hatással lesz erre a regionális harcra. Most – pillanatnyilag – helyzet Irán áll nyerésre, hisz Szíriában nem bukott meg az iráni vezetés által támogatott Baasz Párt, Irakkal soha nem volt ilyen jó a viszonya, s ráadásul ott van a novemberi genfi egyezmény is, amely egyelőre még ideiglenes megállapodás az iráni atomprogramról. Szaúd-Arábia egy kicsit megtorpant, de nem szabad leírni: Bahrein megszállásával Rijád bebizonyította, hogy képes akár katonai erővel is fellépni és katonai eszközökkel is megvédeni az érdekeit. Szaúd-Arábia a GCC-ben látja a jövőt, s erőteljesen lobbizik egy Európai Unióhoz hasonló jellegű szervezet létrehozásáért.
Talán nem járunk messze az igazságtól, hogyha azt mondjuk: A Közel-Keleten most egy hidegháború zajlik, ahol a két pólus most nem az Egyesült Államok és a Szovjetunió, hanem Irán és Szaúd-Arábia. Mindkét muszlim ország igyekszik a saját szövetségeseit támogatni és az ellensége partnereit meggyengíteni, de közben mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék egy esetleges közvetlen összecsapás, nyílt háború kitörését. Minden eszközt (fegyver, pénz, diplomáciai támogatás, és akár emberanyag) a saját szövetségeseiknek a különböző fegyveres konfliktusokban. Ha így tekintünk a szíriai polgárháború is, akkor érthetővé válik, hogy miért tart már lassan három éve, miért ragaszkodik Rijád és Teherán a saját szövetségeihez, miért ad meg nekik szinte minden eszközt: a szíriai válság kimenetele könnyen eldöntheti azt a kérdést, hogy akkor ki ülhet a Közel-Kelet “trónjára.”
Források:
Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.
Gilles Kepel: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007.
Internetes híroldalak: al-Ahram, al-Monitor, Lentva.ru