Guineában a lakosság egyharmada teljesen önellátóan él : azt fogyasztja, amit megtermel. A szűkösség a természetes, nem a bőség. A mezei munkákban a szélhez, az esőhöz, az évszakokhoz igazodnak és nap, mint nap megtapasztalják a természeti erők hatalmát, fölényét az emberi akarat felett. A természet viszontagságai alázatra tanítanak és a világon uralkodó ősi nagy rend mélységes tiszteletére. Amit a föld megterem, azt nemcsak kétkezi munkájuk eredményének tartják, de a természet kegyes adományának is. A jószágokat becsben tartják, nevet is adnak nekik. Csak ünnepekkor vágnak tyúkot és ritka családi események alkalmával birkát vagy tehenet. Az állat levágása egy hozzájuk tartozó élet kioltását jelenti.
Az élelem helyben megterem, a tartósítás, a konzerválás nem ismert, mindent frissen fogyasztanak. Az emberek kevéssel is beérik és a szűkössel is elégedettek, hiszen fáradtságos fizikai munkával teremtik elő a betevő falatot.
Időbeosztásuk a napszakok és évszakok váltakozásának függvénye, ami szakadatlanul emlékezteti őket arra, hogy mindennek meg van a maga ideje és minden elmúlik egyszer. A felkelő nappal ébrednek és napnyugtával térnek nyugovóra. A kunyhó csak az éjszakai pihenésre szolgál, az élet kint zajlik a szabadban, a fák alatt, a mezőn, a földeken, a patak parton. A messzi látóhatár, a távoli horizontok a végtelen perspektíváját nyújtják, amihez képest eltörpülnek, jelentéktelenné válnak ügyes-bajos dolgaik.
Szó szerint élő világban élnek, növények, állatok alkotta környezetben. A természet csendjébe, az emberi hangokon kívül, csak a szél zúgása, a madarak csiripelése, a jószágok hangjai, a lombok zizegése vegyül. Este kinnt virrasztanak a kunyhók előtt és mi sem természetesebb annál, hogy teljes sötétség van, amiben még tündöklőbbnek látszik a csillagos ég.
A természet csendje, békéje, nyugalma tükröződik hétköznapjaikban. Annyit végeznek, amennyire erejükből futja és amennyi éppen szükséges. Idejükkel saját maguk rendelkeznek, az egyedüli kényszert számukra a mindennapi betevő falat előteremtése jelenti.
Az emberek gyalog mennek mindenhova a falvakat összekötő kis erdei ösvényeken. Bajaikra fűben-fában keresik a gyógyírt és bíznak a természet öngyógyító erejében. Az ivóvíznek jelentősége és értéke van, mert a reggel merített tiszta patakvizét jelenti. A szabad tűz életfontosságú elem, melyen ételeket, szappant, olajat főznek és amellyel eszközeiket készítik (edényeket, kapát, kést…).
Száz évvel ezelőtt a természeti népekhez hasonlóan élt a falusi lakosság még Magyarországon is. Becsülete volt a józan paraszti észnek, ami egyet jelentett az egyszerű és ésszerű gondolkodással.
Az ember eredendően a természet része, de az utolsó évszázadban egyre jobban kiválik a természetből, sőt, több milliós városokba tömörülve, elkülönül tőle.
Pedig nyilván elemi hatással van ránk a modern városi élet : amit nézünk, hallgatunk, tevékenykedünk meghatározza, ahogy önmagunkra és a világra tekintünk.
Gondoljuk csak el, milyen hatást gyakorol a nagyvárosi emberre, hogy
– falak között, néhány négyzetméternyi helyiségben tölti napjait, gyakran mesterséges világításban (lakásban és irodában),
– napi több órában a tévére, a számítógépre tapad a tekintete
– élő tüzet legfeljebb a gáztűzhely rózsáján lát
– naphosszat gépi és utcai zajokat, technikai eszközökből áradó hangokat hall
– egy gombnyomással, egy kattintással rendelkezésére áll az energia, korlátlan mennyiségben
– nincs szüksége gyalogolni, kétkezi munkát végezni
– a tudást könyvekből szerzi, nem megtapasztalásból.
Az emberi leleményesség és alkotóképesség átformálja a világot, sőt szembeszáll a természeti törvényekkel : repülünk, távbeszélünk, télé-kommunikálunk és egyre hosszab ideig élünk. A tér és idő korlátait feszegetjük, miközben mindenáron a bőségre törekszünk. Mégsem vagyunk elégedettek.
Érthető is, hiszen a bőségnek a szükség ad értelmet.