Attól függően, hogy kit kérdezünk meg, mára kiderült, hogy a kritikusok igen negatívan értékelték a darabot. A koreográfiát sok helyen zavarosnak vélték bizonyos jeleneteknél, a szövegeket „féloldalasnak”, a morcos recenzens véleményét pedig a Pétervári Közlönyben jelentették meg, ahol azt írja, hogy ez volt a „legunalmasabb dolog, amit valaha láttam”. Amikor néhány évvel később kitört a forradalom és az udvari balett összeomlott, sok táncos elvesztette az állását. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen rossz indítás után a diótörő ennyire népszerű, és klasszikus darabbá válik?
A darab születéséről egyébként többféle legenda kering. A szakirodalom szerint a mű alapját E.T.A. Hoffman 1816-os A diótörő és az egérkirály című meséje ihlette. Egy későbbi legenda szerint 1844-ben Alexandre Dumas (A három testőr, Monte Cristo grófja) adaptálta a történetet fiatal közönség számára. Sokan ezért a diótörőt eredetileg Dumas-nak tulajdonítják. Csaknem 50 évvel később az orosz császári balett igazgatója megkérte Csajkovszkijt és a vezető balettmestert, hogy közösen alkossanak egy művet a francia mese alapján, melyet nemrég olvasott. Csajkovszkij elfogadta az ajánlatot, de sokkal több energiát fektetett másik darabjába, a Jolántába, mely ugyanazon az estén debütált. A balettmester megbetegedett a próbák idejére, így a koreográfiát asszisztense csinálta.
Mivel Csajkovszkij „Csipkerózsikája” nagyon sikeres volt, a Diótörőre mind elfogytak a jegyek az 1892-es premierre. A reakciók igen vegyesek voltak. A cár maga nagyon örült a teljesítménynek, azonban a közönség és a kritikusok ostobának ítélték meg a darabot. Azt mondták, túl gyerekes felnőtteknek, nincs egyértelmű kapcsolat az első és második rész cselekménye között, a zenét túl szimfonikusnak találták, sőt még Csajkovszkij testvére is bírálta Antoinette dell’Era karakterét, akit ducinak és testesnek nevezett.
Nem sokkal később 1905-ben kitört a forradalom, és a táncosok nagy része elmenekült Oroszországból. Az eredeti Diótörő herceg, Szergej Legat torkát elvágták, a balettet és a táncosokat pedig szinte teljesen elfelejtették. Amikor a táncosok szétszóródtak Európában, az orosz kultúrát is vitték magukkal, így a Diótörő is több helyen felbukkant. 1927-ben Budapesten, 1934-re eljutott Londonba, 10 évvel később San Franciscoba. Walt Disney az 1940-es „Fantázia” című művében használt fel részeket a műből, aminél azonnal felismerhető, hogy a zenék az amerikai közönségnek készültek.
1954-ig a Diótörőt nem ismerték Amerikában. Új társulatával, a New York City Balettel a tánc úttörője George Balanchine, aki Marinszkij színházában tanult táncolni, előadta a diótörőt. Felhasználta az eredeti orosz történetet és technikákat, de forradalmi eszméivel kápráztatta el nézőit. Ilyen ötlet volt például, hogy egyenlő arányban jelenített meg színes és fehér táncosokat a színpadon, amit a kortárs táncvilágban még nehezen egyeztettek össze.
Mégis mi tette a diótörőt ilyen népszerűvé? A mű gyermekek számára a szeretett balettet ábrázolja, gyerekeknek szól és gyerekek adják elő, így kiváló gyakorlóterep a balett iskoláknak. Minden gyermek szeretne tündért, vagy valamelyik egyéb „édes” szereplőt játszani, így sok kislány kezdett balettozni. A Diótörő ugyanakkor azt is megmutatja, hogy nem kell a Mikulás a karácsonyi hangulathoz. Mára pedig több ember látta a Diótörőt, mint bármely más balettet.
(Fotó:GettyImages)