Ahogy a nap augusztus 3-án felkelt a poros falunk felett, rémísztő hírekkel hívtak bennünket a rokonok: jönnek az ISIS dzsihádistái. Újabb, házimunkákkal teli napra számítottam Tel Uzerben, a Ninive-fennsík csendes falujában, ahol éltünk. Ehelyett fáradságos menetelés jött: elindultunk otthonról, csak a ruhánkat vittük magunkkal, meg néhány értéktárgyat.
Egy órája gyalogoltunk észak felé, amikor megálltunk inni a sivatag közepén. Azt terveztük, hogy a Szindzsár hegyre menekülünk, több ezer más jazidival együtt, mert sok történetet hallottunk az ISIS brutalitásáról és arról, mit tettek a nem-muszlimokkal. Áttérésre kényszerítették vagy egyszerűen megölték őket. De hirtelen néhány autó bukkant fel, és az Iszlám Állam egyenruháját viselő harcosok vettek körül bennünket. Néhányan a félelemtől üvölteni kezdtek; halálra rémültünk. Soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek életemben. Elzárták a biztonságba vezető utat, és mi semmit nem tehettünk.
A harcosok nem és életkor szerint különválasztottak bennünket. Egyik csoportba a fiatal és erős férfiakat, egy másikba a lányokat és a fiatal nőket, a harmadikba az idősebbeket. Az utóbbi csoport tagjaitól elvették a pénzüket és az ékszereiket, aztán magukra hagyták őket az oázisban. Majd a lányokat és a nőket teherautókra rakták. Ahogy elvittek bennünket, lövéseket hallottunk. Később megtudtuk, hogy a fiatal férfiakkal végeztek, köztük a 19 éves bátyámmal, aki fél évvel ezelőtt nősült.
Aznap délután egy elhagyott iskolába vittek bennünket, Baaj-ban, egy kisvárosban Moszultól nyugatra, a szíriai határ közelében. Sok más jazidi nő volt már ott. Az édesapjukat, a férjüket, a testvéreiket megölték – mesélték. Aztán ISIS harcosok léptek be. Egyikük a muszlim hitvallás szavait recitálta, és azt mondta: ha utána mondjuk, muszlimok leszünk mi is. De mi nem tettük. Dühösek lettek. Sértegettek bennünket, szidták a hitünket.
Néhány nappal később egy nagy terembe vittek, Moszulba, ahol már több tucat jazidi lány és asszony volt. A harcosok közül néhányan nem voltak idősebbek nálam. Azt mondták, hogy pogányok vagyunk, és 20 napra bezártak minket az épületbe, ahol a padlón aludtunk és naponta egyszer kaptunk enni. Időről időre megjelent az Iszlám Állam valamelyik embere, és azt mondta: térjünk át, de mindig nemet mondtunk. Hithű jazidik vagyunk, nem hagyjuk el a vallásunkat. Sokat sírtunk és gyászoltuk a veszteségeinket.
Egyik nap az őreink különválasztották a férjezett és a nem férjezett nőket. A legjobb barátnőmet, Sajmát és engem az ISIS két, dél-iraki tagjának ajándékoztak. Azt akarták, hogy a feleségeik vagy az ágyasaik legyünk. Sajmát Abu Husszeinnek adták, aki imám volt. Engem meg egy kövér, sötét szakállú, 50 körüli férfinak, akinek a jelek szerint valamilyen magas rangja volt. Abu Ahmednek szólították. Ők hazavittek bennünket a házukba, Falludzsába. Az úton sok ISIS-harcost láttunk, és összecsapások nyomait.
Abu Ahmed, Abu Husszein és a segítőjük olyan házban laktak, amely inkább palotának látszott. Abu Ahmed folyton azt kérte, hogy térjek át, de nem hallgattam rá. Többször próbált megerőszakolni, de nem hagytam, hogy szexuálisan hozzám érjen. Ezért szidott és vert minden nap, felpofozott és rugdalt. Naponta egyszer adott enni. Sajmával arról kezdtünk beszélni, hogy végzünk magunkkal.
Mobiltelefonokat adtak, és arra utasítottak, hogy hívjuk fel a családtagjainkat. Az ő útjuk csaknem olyan nehéz volt, mint a miénk. Elérték a Szindzsár hegyet, amelyet az ISIS körbevett és megpróbálta halálra éheztetni őket. Öt nap ostrom után a kurd erők evakuálták őket Szíriába, ahonnét aztán visszahozták őket Észak-Irakba. Azt kellett mondanunk nekik, hogy ha Moszulba mennek, és áttérnek az iszlámra, a fogvatartóink elengednek bennünket. Érthetően nem bíztak az ISIS-ben, ezért nem indultak útnak.
Már hatodik napja voltunk Falludzsában, amikor Abu Ahmed és a segédje valamiért Moszulba utazott. Abu Husszein, Sajma fogvatatója maradt csak otthon. A következő napon, alkonyatkor ő is elment imára a mecsetbe, egyedül voltunk a házban. Mobilon felhívtuk Mahmoudot, Sajma unokatestvérének szunnita barátját, aki Falludzsában él. Kértük, hogy segítsen. Túl veszélyes lett volna, hogy kiszöktessen minket a házból, ezért Sajmával konyhakésekkel és bárdokkal szedtük szét két ajtón a zárakat, hogy kijussunk. Hagyományos, hosszú fekete ruhát, abaját öltöttünk magunkra: ezt a házban találtuk. Negyed órán át gyalogoltunk az esti ima miatt kihalt városban, aztán Mahmoud értünk jött és elvitt hozzájuk.
Aznap éjszaka megetetett minket, és nála alhattunk. Másnap reggel beszervezett egy taxisofőrt, hogy vigyen bennünket a két órányi autóútra fekvő Bagdadba. A sofőr azt mondta: fél az Iszlám Államtól, de segít nekünk Isten nevében. Úgy öltöztünk, mint az ottani nők, és az arcunkat fátyollal, nikábbal takartuk el, csak a szemünk látszott. Mahmoud hamis diákigazolványokat adott, arra az esetre, ha megállítanának és igazoltatnának bennünket az ellenőrző pontoknál.
Soha nem éreztem akkora szorongást. Minden ellenőrző pontnál azt hittem: most biztosan lebukunk. Az egyiknél – nem tudom, hogy az Iszlám Állam működtette-e, vagy a kormányerők – Mahmoud lefizette az őröket, hogy engedjenek át minket. A család jazidi és muszlim kurd barátait hívtuk fel Bagdadban, hogy segítsenek. Nem tudom leírni a megkönnyebbülés szédítő érzését, ami akkor fogott el, amikor megérkeztünk hozzájuk.
Bagdadban ezek a családi barátok újabb hamis igazolványokat adtak, hogy fel tudjunk szállni az Erbilbe, az iraki Kurdisztán fővárosába tartó gépre. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy szabadok vagyunk – csak akkor, amikor leszállt a gép. Az éjszakát az iraki parlament egyik jazidi tagjának, Vian Dakhilnak a házában töltöttük. Aztán északra indultunk, Sekhanba, Baba Sejknek az otthonába: ő a világ összes jazidijének a spirituális vezetője.
Oly sok nap megannyi félelme után újra átölhettem az édesapámat. Ez volt az életem legjobb pillanata. Azt mondta, minden nap sírt utánam, mióta eltűntem a szeme elől. Aznap este Khankéba mentünk, ahol édesanyám szállt meg a rokonoknál. Összeölelkeztünk, és addig sírtunk, míg elájultam. Egyhónapos megpróbáltatásom véget ért, úgy éreztem, újjászülettem.
De újabb rossz hírek jöttek. Akkor tudtam meg, hogy az ISIS agyonlőtte a bátyámat, ott, az oázisnál. A gyönyörű sógornőmet még mindig fogva tartják valahol Moszulban. Most próbálom feldolgozni azt, ami történt. Soha nem teszem be újra a lábam a falunkba, még akkor sem, ha felszabadítják az Iszlám Állam alól, mert a közelben megölt bátyám emléke kísértene. Még mindig vannak rémálmaim, és naponta többször is elájulok – amikor arra gondolok, hogy miket láttam, és elképzelem, mi történt volna velem meg Sajmával, ha nem szökünk el.
Mit tehetnék? El akarok menni ebből az országból. Ez már többé nem az enyém. Olyan helyre szeretnék menni, ahol képes lehetek az újrakezdésre. Ha az egyáltalán lehetséges.