Mára mindenkiről, aki a thai közéletben, politikában, üzleti életben vagy sajtóban mozog lehet tudni, hogy „piros” vagy „sárga”. A tévék, rádiók, újságok is a politikai oldalak szerint rendezkednek el – és a megmaradt „középen álló” hírforrások, a legutóbbi adatok szerint, rohamosan vesztenek népszerűségükből. Az elmúlt hét év folyamatos politikai válsága olyannyira kiélezte a konfliktusokat a társadalmon belül, hogy, és felek mostanra már egyáltalán nem hajlandóak egymással szóba állni.
Zűrzavar a Paradicsomban
Amikor az egész kezdődött a világ teljesen értetlenül fogadta az eseményeket, Thaiföldnek ugyanis mindaddig igen jó volt a sajtója. A délkelet-ázsiai királyság sok szempontból sajátos helyet foglalt el mindig a térségben. Az egyetlen ország volt, amely sosem került gyarmati sorba, végig megőrizte függetlenségét, és a 19. század jelentős uralkodói révén önerejéből lépett a modernizáció útjára.
1932-ben, szintén elsőként Délkelet-Ázsiában demokratikus alkotmányt fogadtak el, és elvben megkezdődött a többpárti parlamentáris rendszer kiépítése. A 20. század második felében pedig az egyetlen állam volt a térségben, amelyik végig megőrizte a nyugati orientációt (Malájfölön ezért komoly polgárháborút kellett vívni). Ez még akkor is komoly eredménynek számított, ha a thai demokrácia igencsak sérülékeny volt. A korrupció – akárcsak másutt a térségben – az egekig ért, a hadsereg pedig minduntalan beavatkozott. 1991-re már az évszázad 17. puccsát hajtották végre. Ekkortól azonban, ha kicsit döcögősen is, de működni kezdett a demokratikus intézményrendszer. A kormányválságok ugyan rendszeresek voltak, de még a 97-es nagy ázsiai gazdasági válság nem ingatta meg a parlamentáris rendszert. A Csuan Lekpai vezette Demokrata Párt sikerrel vezette ki az országot a válságból, és a gazdaság rohamtempóban kezdett ismét növekedni. Ez a növekedés azonban igencsak aránytalanra sikeredett. Míg a fővárosban és a turizmusból élő déli területeken az infrastruktúra és az életszínvonal egyre inkább Ázsia fejlett régióit idézte, északon alig változott valami az elmúlt száz évben, kis parcellákon vizibivalyokkal művelték a rizsföldeket.
Ebben ígért változást 2001-ben az újonnan hatalomra került Thaiok Szeretik a Thaiokat (TRT) párt és vezetője Thakszin Sinavatra.
A thaiok szeretik a thaiokat?
Ő volt évszázadok óta az első olyan vezető politikus, aki északról (Csiang Maiból) származott. Származása is érdekes – bár nem sokat szoktak róla írni – apai ágon kínai bevándorlók leszármazottja nagyapja vett csak fel thai nevet. Ő kereskedőként telepedett meg Észak-Thaiföldön, és hamarosan igencsak meggazdagodott. Fiát már igen jól házasította ki – Thakszin anyja hercegnő, az északi nemesség legmagasabb rangú házából. Ő maga vidéki rendőrtisztből került a Király Thai Rendőrség legmagasabb köreibe (innen is nősült, immáron elvált felesége egy rendőrtábornok lánya), majd leszerelése után üzletekbe fogott. Az első néhányban hatalmasat bukott – pedig próbálkozott mindennel a mozi-üzemeltetéstől kezdve a számítógép-kölcsönzésig. Végül mégis meggazdagodott – hála jó kapcsolatainak, amit a rendőrségnél szerzett mondják ellenfelei. Az azonban kétségtelen, hogy mire belépett a politikába, már ő lett az ország leggazdagabb embere. Ő is a Demokrata Pártban kezdte, de hamar megvált tőlük, és önállóan kezdett politizálni.
Karizmatikus, de megosztó személyiségnek mondják. Míg ő volt az ország vezetője -2001- és 2006 között – teljesen átformálta az országot. Az első thai miniszterelnök volt, aki nem csak, hogy kitöltötte mandátumát, de még újra is választották. Hatalmas infrastrukturális programok indultak meg, az északi területeken, utak épültek, mindenhová bevezették az áramot, Bangkokban pedig az új repülőtér mellett megépült a metró és a magasvasút. A leglátványosabb azonban valóban vidéken volt a fejlődés: a mélyszegénységben élők aránya 21-ről 11 százalékra esett, az északi területeken a családok jövedelme majd felével nőtt, a mezőgazdasági vállalkozók, gazdák olcsó hiteleket kaptak, a falvak fejlesztési pénzeket, amelyek felhasználásáról maguk dönthettek. Az Egy Tambon (kb járás) Egy Termék program kimondottan a helyi hagyományos termékek piacrajutását segítette. Az ország az ázsiai válság idején felvett IMF hitelt két évvel a lejárat előtt tudta visszafizetni. Thakszint mégsem ezért tartják vidéken egyfajta világi szentnek, hanem elsősorban azért, mert ő vezette be – a térségben elsőként – a mindenkinek járó állami egészségbiztosítást, és a diákhitelek rendszerét, amivel sok vidéki fiatalnak segített karriert építeni. Északon szinte nincs család, ahol ne őrizgetnének egy-egy Thakszin-képet a vitrinben. Gazdasági eredményeit nem is szokták elvitatni – bár van, aki azt mondja, a „thakismonics” nem több, mint a keynes-i elvek egy az egyben átültetése thai talajba – öntötték a közpénzt a gazdaságba, ami élénkítette a gazdaságot, és csökkentette a szegénységet. Amit ellenfelei is elismernek, hogy ennek ellenére nem szállt el a költségvetés, így a 2008-tól kezdődő világválságnak a szele sem érintette meg az országot.
Közben sokasodtak ellene a vádak is: vagyonának egy részét nem jelentette be, ezzel – a vádak szerint – hatalmas adóktól szabadult meg. Egyre több történet szólt a Thakszin-rendszert átszövő korrupcióról, a vállalati, magán, és állami szféra összefonódásáról. (Az új reptér parkolójának építésekor állítólag 250 millió dollárt csorgattak vissza a miniszterelnök húgának, a jelenlegi kormányfőnek.) Sokakban váltrott ki ellenérzés a drogkartellek ellni háborúja, ami kicsit keményebbre sikeredett a vártnál – 2500-an haltak meg a rajtaütésekben. Bár közvetlenül nem okolható érte, de miniszterelnöksége alatt éleződött ki a helyzet az ország legdélebbi részén, ahol muszlim szélsőségesek folytatnak gerillaharcot a thai hatóságok ellen. Autokrata, diktatórikus vezetőnek tartották, aki meg akarja regulázni a sajtót, viszont nem viseltetik kellő tisztelettel a királyi család iránt. A legfőbb vád ellene, ami végül a kirobbantotta a tömegmozgalmakat, az az volt, hogy magáncégét egy szingapúri vállalatnak adták el – így, az ellenzék szerint – idegen kézre juttatta a thai nemzet vagyonát. A másik fő vádpont az volt, hogy azzal, hogy a miniszterelnöki kézben koncentrálja a hatalmat tulajdonképpen felségsértést követ el – ez padig a thaiok szemében a legnagyobb bűn, hiszen egy dologban minden thai egyetértés: a király személye szent, a királyság a nemzet egységének szimbóluma.
Ezért választották a Thakszin-rendszer ellenfele a maguk színéül a sárgát, a király színét. 2006-ben aztán miután az ellenzék bojkottálta a választásokat és ezzel káoszba taszította az országot a hadsereg vette át a hatalmat. Innen számíthatjuk a mai ellenségeskedés kezdetét is.
Vidéki suttyók kontra kékvérű jet set
Az egyik oldalon a Demokrata Párt és a “sárgaingesek” vannak – a mozgalom hivatalos neve Népi Szövetség a Demokráciáért. Őket támogatja a bangkoki értelmiség, a déli középosztály, és – mindenekelőtt – a hagyományos elit (a kékvérű jet set, ahogy a Bangkok Post írta)( , a két alapító Szondhi Limthongkul médiamogul (aki persze 2004-ben még meg volt arról győződve, hogy Thakszin a legjobb miniszterelnök, akit csak választhattak) és Csamlong Szrimuang nyugalmazott tábornok, akinek jó kapcsolatai vannak a palotában. Bár elméletben függetlenesek és középen állnak, lélekben a sárgákhoz húznak az udvarhoz közel álló körök, a bíróságok vezetői, és a hadsereg, sőt a buddhista papság jó része is. Hozzájuk csatlakoztak a régivágású monarchisták, a szélsőséges nacionalisták (akiknek mégis csak bajuk van a Sinavatra család származásával, meg azzal, hogy a Sinavatra-kormányok elfogadható kapcsolatokra törekedtek Kambodzsával). Bár formálisan a hadsereg mindig megtartja a semleges státuszát, a gyakorlatban nagyon feltűnő, hogy – akárcsak az elmúlt napokban – a sárgák tüntetéseivel szemben nem lépnek fel különösebb erővel. Inkább közvetítőként jelentkeznek a tüntetők és a kormányzat között, bár volt, amikor katonatisztek egyenruhában jelentek meg sárga tüntetéseken. Amikor azonban a “pirosak”, Thakszin támogatói tüntetnek – pl 2009-2010-ben – akkor a hadsereg kőkeményen lép fel. A 2010-es attaknak 91 civil áldozata volt.
2006-ban a vértelen pucc után gyakorlatban ők voltak hatalmon az első szabad választásokig. Akkor a Népi Erő Pártja (a feloszlatott TRT utóda) nyert, majd ismét a sárgákhoz közeli erők kerültek hatalomra, amikor az Alkotmánybíróság – a sárgák tömegtüntetéseinek hatására – feloszlatta a kormánypártot (!). A kormányfő akkor Abhiszit Veddzsadsziva lett, helyettese a sárgák jelenlegi vezetője Szuthep Thaugszuban. A “sárgák” a “vöröseket” alapvetően megvezetett vidéki suttyóknak tartják, akik alapvetően pénzért tüntetnek. (Kétségtelen mindkét oldalon kiderült már, kaptak pénzt azok, akik részt vettek a demonstrációkon.) Számukra Thakszin maga az ördög, akinek visszatérése egyet jelent a nemzeti katasztrófával. Úgy érzik a jelenlegi kormány az amnesztiával a lopást és a korrupciót akarja legalizálni, és csak azért törődik a szegényekkel, hogy megvásárolja a szavazatukat.
De mit is akarnak a sárgák – azon túl persze, hogy a Sinavatra-család takarodjon a fenébe. Bár közös forrásuk a Demokrata Párt, azt állítják, hogy a képviseleti demokrácia „nem felel meg a hagyományos thai értékeknek”, meg a népet könnyű megvezetni. A választások helyett azt javasolják, hogy a parlament kétharmadát a király nevezze ki a hozzá hű emberek közül. Az Asian Human Right Watch szerint, bár kétségtelenül nem tekinthetők fasisztának, erős vonzódásuk a korporatív állam, és a képviseleti demokrácia felszámolása felé fasisztoid csoporttá teszi őket.
A másik oldalon – a Sinatvatra család különböző pártjainak támogatói közt – ott találjuk az ország lakosságának szegényebb rétegeit, elsősorban persze az északi, vidéki területek lakosságát. Nekik is van szép nevük Egyesült Front a Demokráciért, a Diktatúra Ellen. SZintén elég heterogén társaság: a Sinavatra-hívők, a vidéki aktivisták mellett itt megjelennek mindenféle baloldali csportok, diákok, szakszervezetek, sőt általában mindenki, akinek baja van a “rendszerrel”. A választási eredmények, népszerűségi adatok alapján, ha nem is sokszorosa a támogatottságuk a sárgáknak, de bizonyosan többen vannak. Számukra a frusztráció a közösségi düh alapja. 2006 óta, az összes szabad választást a TRT utódpártjai nyerték. A hadsereg és a bíróságok azonban folyamatosan igyekeztek megakadályozni a Thakszin-pártiak visszatérését. A TRT-t, majd az utódjaként alakult Nép Erő Pártját feloszlatták, a Sinavatra családot megfosztották vagyona felétől (mondván adóelkerüléssel szerezték), és távollétében Thakszint két év börtönre ítélték. A vörösök legfőbb ellensége az ammatayathipata, az arisztokratikus kormányzás. Bár soha nem mondták ki, hogy köztársasági államformát szeretnének – Thaiföldön ez konkrétan szentségtörés lenne – de ellenzik, hogy a király, és az udvar folyamatosan beleszóljon a politikába, hogy nem-választott tisztségviselők bírálják felül a választott kormányt. A „sárgákat” alapvetően a „régi rend” maradványainak tartják, akik a királyi házba kapaszkodva próbálják megvédeni előjogaikat.
Megbékélésből zavargások
Jinglak Sinavarta – Thakszin húga, a jelenlegi miniszterelnök – most azzal bőszítette fel az ellenzéket, hogy megpróbálta úgymond “megbékíteni az országot”. Egy részről vizsgálatot indított a 2010-s tüntetések véres szétverése ügyében, másrészt viszont nagyszabású amnesztiáról készült törvényt hozni. Ezt pedig az ellenzék úgy értelmezte, hogy visszaengednék az országba testvérét,. aki – szerintük – maga az ördög. Valójában persze folyamatosan Thakszin áll a kormánypártok élén, hozzá járnak a miniszterek konzultálni, és ő határozza meg az irányvonalat, amit az ország követ. (Az ellenzék szerint a Sinavatra klánt erősítik a közbeszerzések is, ők gazdagodnak az autópálya és magasvasút-építkezéseken., és ezt a pénzt zsákokban viszik ki Thakszinnak.) Tehát sok változást nem jelentene a dolog, de Thakszin szimbólum, és a sárgák most úgy érzik a kormány a korrupciót és lopást akarja törvényesíteni Thakszin visszatértével. Fő jelszavuk: „A korrupció akkor sem leglaáis, ha népszerű.” Abban, hogy szabad választáson most sem nyernének egészen biztosak – ezért javasolták, hogy a kormány lemondásával ne előrehozott választások legyenek, hanem „népi bizottságokra” bízzák az országot. Ezt persze Jinglak Sinavatra nyilvánította – amúgy teljesen jogszerűen – alkotmányellenesnek.
A patthelyzet tehát marad, a társadalom megosztottsága is, és egyelőre nincs remény arra, hogy enyhüljön a fezsültség. A két fél egyre jobban gyűlöli egymást, a király pedig, bár a nemzet egységének szimbóluma, egyre nehezebben képes elsimítani a kedélyeket. Bhumibol király ráadásul 86 éves, halála pedig bizonnyal felveti majd a monarchia jövőjének kérdését is.