Minden eladó ezen a ruandai piacon
„Ha fényképezni akarsz, fizetned kell!”- tartja a markát teátrálisan a lisztárus kofa, de utána arca széles mosolyra fakad. Írja a ruandai főváros piacáról Bagi Judit.
Csak viccelt, nem akar pénzt, tisztában van azzal, hogy a hátizsákkal és fényképezővel felszerelt európai turista nem az ő portékájára pályázik, de szívesen készít pár képet a műanyag edényekben sorakozó, különböző árú és minőségű, az ország minden részéről származó lisztféleségekről. Egyébként sem gyakori vendégek a turisták a piacnak ezen a részén, legyen meg az örömük.
Kimironkóban vagyunk, Kigali legnagyobb piacán, amely forgatagával, élénk színeivel, szagok és illatok kavalkádjával taglózza le a fehér bőrű vásárlót. A helyieket nem: őket prózai gondolatok vezérlik, amikor látható rutinnal kígyóznak a zsúfolásig megtöltött asztalok, bódék, kosarak és gyümölcshalmok között. Sokan ismerős árusokat keresnek, hogy a legjobb áron kapják meg a legfrissebb banánt, zöldségeket, húsokat.
A halpiacon a szárított harcsaféleségtől a tilápián keresztül a szardíniánál is apróbb, szárított sambazát is árulják: utóbbi a Kivu tóból származik. A faj egyedszáma az utóbbi időben egyes ragadozó halak elszaporodása miatt nagyon lecsökkent, pedig az ízletes hal iránt nagy a kereslet.
„Csak egy percre nézzen be hozzám, itt biztosan talál szép ajándékot” – kérlel minket a jó kereskedő rámenősségével egy asszony, akinél minden eladó: karkötőtől a kendőig, faragványtól a pólóig, bizsutól a tökedényig bármit megvásárolhatok. Turista vagyok, ami más kategória, mint a helyiek. Az eladó, ha ügyes és jól alkuszik, sokkal több pénzt kaphat a gazdag – vagy annak gondolt – európaitól.
Szöveg: Bagi Judit, Kép: Tarrósy István
A szerző kutatóútjának támogatói:
