Mielőtt Bagdadba érkezett, hónapokat töltött a világ egyik legfélelmetesebb sivatagában. Az aprótermetű, nyugodt nő férfiakból álló kis csapatával törvény nélküli területeken haladt át, ahol rablók szorítottak fegyvert a fejéhez, és börtönbe is vetették egy olyan városban, amelyik már 20 éve nem látott külföldit.
Mindez száz évvel ezelőtt történt, néhány hónappal az első világháború kitörése előtt. Bagdadban az Ottomán Birodalomhoz hű rezsim kormányzott. A török hatóságok Konstantinápolyban vonakodva ugyan, de engedélyt adtak az őket kitartóan ostromló nőnek a sivatagi utazáshoz. Azt hitték, régész vagy arabokkal foglalkozó tudós – azoknak a holdkóros angolok felfedezőknek az egyike, akikből már oly sokat láttak.
De valójában kém volt, és brit megbízói úgy indították útnak: ha bajba kerül, akkor nem ismerik. Alig 10 évvel később Gertrude Bell visszatér Bagdadba, elcsal egy választást, a britekhez lojális királyt segít a hatalomba, újjászervezi a közigazgatást, és a térképen megrajzolja egy új Irak határait. Méghozzá úgy, hogy jó sokáig senki sem tudja országként működtetni azt. Mint ahogy most sem.
A Közel-Kelet, ahogy most ismerjük, nagyrészt egy kisebb zárt társaság ötlete volt: brit tudósoké, archeológusoké, katonatiszteké és gyarmati tisztviselőké, akiket orientalistáknak hívtak. Abban az értelemben, ahogy azt a régi görögök használták. Vagyis Orient, Kelet minden, ami a Földközi tengerről keletre van, addig, amíg Nagy Sándor hódítása ért.
A 19. század közepétől az orientalisták feltárták a sivatagot, és és az ókori világ nagyhatalmainak romjaira bukkantak. Egyiptoméra, Asszíriáéra, Babilonéra, Perzsiáéra. Meg is mutatták a régvolt ragyogást a modern világnak: ásatásaik nyomán megteltek a nyugati múzeumokat olyan kincsekkel, mint a sokszínű égetett kerámiával diszített babiloni Istár kapu, amely ma is a berlini Pergamon múzeum büszkesége, vagy a henger, amely II. Kurus perzsa király uralkodói krédóját zárta magába akkor, amikor meghódította Babilont. És amit a British Museum-ba vittek.
Az orientalisták elámultak azon, hogy milyen csodásan gazdag és mély gyökerű, kereszténység előtti városi kultúra végezte mélyen eltemetve a homokban, teljesen ismeretlenül és érdektelenül a vándorló arab, török és perzsa törzsek lába alatt. Babilon dicsősége például feltáratlanul hevert Bagdad határainak közelében.
A felfedezők hangulata idővel egyre leereszkedőbb és atyáskodóbb lett. Ha ők nem fedezték volna fel őket, ki tudna ezekről a nagyszerű városokról? Ha az arabok szereznék meg ezeket a kincseket, az értelmetlen fosztogatás lenne. Ha viszont a nyugati tudósok viszik haza őket, gyakran hatalmas mennyiségben, akkor az megőrzés az utókornak – gondolták.
Az ottománok Arábiát egy decentralizált rendszerben működtették. Tartományokkal, azok élén általuk kinevezett kormányzókkal. Törzsi, vallási és területi konfliktusok miatt állandó volt a nyugtalanság, de központosítottabb hatalom alatt a hely egyenesen kormányozhatatlan lett volna. A törökök soha nem tették magukévá a nemzetépítés nyugati eszméjét.
Az orientalisták viszont éppen abban látták Arábia jövőjét. Ahogy az I. világháború a végéhez közeledett, és az Ottomán Birodalom összeomlott, esélyt láttak arra, hogy új, általuk kitalált királyságok felállításával szolgálják a Brit Birodalom stratégiai érdekeit.
A cselszövőknek ebbe a társaságába érkezett meg két világjáró tudós. Folyékonyan beszéltek arabul, mindketten alacsonyak és törékenyek voltak, de rendkívüli sivatagi hőstettekre képesek. Egy fiatalember, akit T. E. Lawrence-nek hívtak, és Gertrude Bell, a sivatagi élet már nem annyira fiatal szakértője.
Mindkettőjüket az 1. világháború előtt szervezték be, hogy gyűjtsenek titkos információkat az ottománokról. Mindkettőjüknek nehezére esett beilleszkednie a katonai vagy a diplomáciai gépezetbe, ezért egy titkos kairói társaságnak, az Arab Bureau-nak dolgoztak, amelyik jobban ki tudta aknázni egyedülálló tehetségüket és jobban tolerálta a különcségüket.
Bell 1913-14-es hősies sivatagi útja akkor már legenda volt. Az ő célterülete egy Hail nevű város lett, ahol 1893 óta nem járt külföldi. Archeológiai kutatás fedőtevékenység alatt az igazi küldetése az volt, hogy kitapogassa: mennyire erős a gyilkosságairól elhíresült Rasid klán, amelynek székhelye Hail volt.
A Rasidokat Ibn Szaud, Szaúd-Arábia későbbi megalapítója űzte el Rijádból.
A zord terep ellenére Bell ugyanolyan fogékony volt a sivatag sprituális vonzására, mint ifjú védence, Lawrence. “Néha olyan nehéz szívvel feküdtem le, hogy azt hittem, nem lesz erőm végigcsinálni a holnapi napot” – írta. “De aztán jön a hajnal, a lágy és jóságos, lopakodva a tágas síkságokon, le a kis vádik hosszú lejtőin, és végül belopakszik az én szívembe is…”
Amikor elérte Hailt, a Rasidok gyanakvóak voltak, és háziőrizet alá helyezték az uralkodói épületekben.
De nőként Bellnek volt egy előnye férfi kollégáival szemben, és azt ki is használta. A nők zaklatása és bántása ellenkezett a sivatag viselkedési kódexével, még egy olyan gyilkos család esetében is, mint a Rasidok. Bellt egy héten át szóval tartották a a poligám társadalom nőtagjai, és az ő pletykálkodásuk gazdag forrása volt a titkos értesüléseknek a palotai intrikákról. Amelyekből nem kevés volt. Így tudta meg azt, amit brit megbízói nagyra értékeltek: hogy a Rasidok a tegnap emberei voltak, és vélhetően a Szaudik lesznek Arábia félelmetes és független hatalma. Egy hét után a Rasidok elengedték Bellt, aki Bagdadba ment, majd Damaszkuszba és onnét haza, Londonba.
Az ilyen belső információk juttatták Bellt befolyásos pozícióba, amikor a háború véget ért, és az európai hatalmak elhatározták, hogy feldarabolják Arábiát. Lawrence a hasemita törzs hercegére bízta magát, nevezetesen Fejszálra, akivel a törökök ellen harcolt, és neki ígérte Damaszkuszt. De arról nem tudott, hogy titkos alku született a franciákkal, akik a Földközi tenger keleti partvidékét akarták ellenőrizni, és Damaszkuszt megszerezni. Miközben Nagy-Britannia töltené ki azt a vákumot, amit az Ottomán Birodalom összeomlása hagyott maga után. Megkezdődött a térképek újrarajzolása.
A britek a franciákkal szemben tudatában voltak a kőolaj fontosságának. Szíria nem volt ígéretes ebből a szempontból. Az első közel-keleti olajlelőhely, ahol 1911-ben megindultak a szivattyúk, Perzsiában volt, a Perzsa öbölnél. A britek ellenőrizték a területet, és a geológusaik feltételezték, hogy hatalmas olajkészletek rejtőztek nem csak Perzsia, de Irak alatt is.
Miközben Lawrence felháborodottan otthagyta a párizsi békekonferenciát 1919-ben, mert a britek elárulták az ő arabjait, Bellt Bagdadba küldték, ahol Fejszálnak fájdalomdíjat akartak átadni: az új Irak trónját.
A feltételezett hatalmas földalatti olajkészleten túl azért is volt létfontosságú az új Irak a briteknek, mert kellett a kapcsolattartáshoz a Birodalom nagy ékkövével, Indiával. Látszólag az indiai adminisztráció diplomatái és a tábornokai vitték a műsort Bagdadban. De ők Belltől, a szakértőtől és ügyes tárgyalótól függtek, aki folyékonyan beszélt arabul, és ismerősek voltak számára a térség szövetségei, árulásai és vérbosszúi. Sok olyan megbeszélést, amelyen fontos döntések születtek a majdani átmeneti kormányról, Bell házában tartottak.
1921. augusztus 23-án, egy Bagdad központjában tartott ceremónián Fejszált beiktatták Irak uralkodójának. Dacára annak, hogy nem voltak ott törzsi gyökerei, amelyek erősíthették volna a legitimációját. “Megkoronáztuk a királyunkat” – írta Bell megkönnyebbüléssel. És ugyanazt állította a választásról, ami évtizedekkel később Szaddam Huszeinnél is visszaköszönt: hogy az emberek 96 százaléka hatalmazta fel Fejszált. Miközben ő volt az egyetlen jelölt, és a népesség zöme írástudatlan volt.
Bell annyira biztos volt abban az Irakban, amelyet segített létrehozni, hogy diadalmasan azt mondta: “Mielőtt meghalok, látni fogom Fejszált a perzsa határtól a Földközi tengerig uralkodni.”
A valóságban az iraki határokat önkényesen húzták meg: nem voltak tekintettel arra, hogy 2000 éven át milyen területeket foglaltak el törzsek, szekták, nomádok. A perzsa határ volt az egyetlen megalapozott határvonal, a hegyek mentén. Bagdadon túl az akkor francia kézen lévő Szíriával közös határ inkább volt térképészeti, mint antropológiai. Alkalmatlan volt arra, hogy lehűtse az ősi ellenségeskedést a déli országrészben élő síiták, az északi szunniták, a kurdok, az örmények és a törökök között – amelyek közül mindegyiknek megvolt a saját felségterülete. Akkor egyébként a síiták alig kaptak képviseletet a Bell-féle új parlamentben: a helyzet pont a mai ellentétje volt. Lawrence tiltakozott a kurdok Irakhoz csatolása ellen: szerinte ez hiba volt. Közben a sivatagi határ lent délen, Bell saját szavaival élve, “még kijelöletlen” volt.
Méghozzá Ibn Szaúd miatt. Bell egyik, apjának küldött levelében azt írta: “Bejelöltem a térképen, amit sivatagi határnak gondoltam.” De végül a Szaudik húzták meg a vonalat, akiknek vahabita harcosai jelentették a lefélelmetesebb erőt a sivatagban. Ők is előre látták azt, amit sok arab látott akkoriban: hogy Irak olyan nyugati konstrukció volt, amely szembe ment a történelem évezredeivel, ezért idegen bábkirálya nem maradhat sokáig hatalmon. Ráadásul a belső erők is inkább szétvetni, mert összetartani tudják ezt a konstrukciót.
Egy időre Bell lett a bagdadi brit kontingens népszerű és csodált arca. Egy amerikai látogató “Irak első polgárának” nevezte. Az arabok Al Khatunnak hívták: tiszteletreméltó, nemes asszonynak. Minden nap úszott és lovagolt, ellensúlyozni próbálta a láncdohányzás hatásait. Abból sem csinált titkot, hogy ateista. Úgy tűnt, jobban érzi magát az arabok közt Bagdadban, mint az övéi között Kairóban.
Ahol azért nem mindenki szerette. Lawrence például azt gondolta róla, hogy “nem túl mély a gondolkodása” és politikailag rosszul ítéli meg az embereket, ráadásul úgy vált irányt, mint egy szélkakas. Sir Mark Sykes, a fanyar diplomata, aki összeütközésbe került a franciákkal Bell miatt, nem titkolta, hogy gyűlöli őt. Bolond fecsegőnek nevezte, pokoli hazugnak, “beképzelt, ömlengő, fenékriszáló, tökkelütött seggfejnek”.
Időnként Bell is sötét önismeretről tett bizonyságot. 1923-ban azt írta apjának: “Valahol ott hátul az motoszkál a fejemben, hogy mi, a háború emberei soha nem leszünk újra teljesen normálisak. A sokk túl nagy vol: nem találjuk az egyensúlyunkat. Én magam is sokkal kevésbé tudom kontrollálni az érzelmeimet, mint korábban tudtam.”
Akkor már csak három év volt hátra az életéből, gyenge volt a túlhajszolt munkától. Egy levélben így írt a mindennapjairól: “Fél 6-kor kelek, 15 percet tornászom, aztán 6-ig, vagy kicsit tovább sétálok a kertben, virágokat vágok. Most csak egy gyönyörű dupla jázmin nő, amivel minden nap egész tálakat töltök meg, meg rézvirág, csúnya és hasznos. 6:40-kor reggelizek, egy tojást és egy kis gyümölcsöt… 6:55-kor elindulok kocsival az irodába, és 7-kor ott vagyok…”
Miközben egy gyarmati tisztviselő stílusában irányította a közigazgatást, néha úgy viselkedett, mint egy alkirály: törzsi előljárókat, arab tisztviselőket, vagy panasszal elé járuló egyszerű polgárokat fogadott. A király közben ült a kertjében, “teljes arab viseletben, a mekkai hercegek fehér és arany színeiben”. De ideje nagy részét személyes szenvedélyeinek szentelte Bell: létrehozta a bagdadi Iraki Múzeumot, ahol felbecsülhetetlen értékű ókori műgyűjteményt halmozott fel – önmagát és az irakiakat is emlékeztetve arra, hogy a legkorábbi városi civilizációk a Tigris és az Eufrátesz partján alakultak ki.
De voltak más, szenvedélyes szerelmei is: igaz, ekkor már csak egy munkamániás szingli emlékeiként. 24 évesen eljegyezte egy fiatal diplomata, de Bell gazdag nagyiparos apja nem találta őt partiképesnek, ezért engedékeny viktoriánus módon a menyasszony felmondta az eljegyzést. A második szerelme már sokkal mélyebb, tragikusabb volt. Charles Doughty-Wylie ezredesbe, egy mozisztár küésejű katonába szeretett bele. De a férfi nős volt, és a háború végéig ezen nem is állt módjában változtatni. Akkor viszont már nem élt: a jóképű ezredes 1916-ban Gallipolinál esett el, 150 ezer másik katonával együtt.
Bell 57 évesen, Tigris parti házában halt meg, 1926 júliusában. Túladagolta az altatót: azt nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül. Lawrence akkoriban már visszavonult, túl volt azon a road show-n is, amit Lowell Thomas amerikai újságíró szervezett neki, és amely Arábiai Lawrence-ként az akkori világ leghíresebb emberévé tette.
De a szinte ismeretlen Gertrud Bell volt az, aki nagyobb nyomot hagyott a Közel-Keleten.
Fejszál király, aki már egy ideje gyengélkedett, 1933-ban meghalt Svájcban. !8 éves volt, a fia, Ghazi herceg követte a trónon. A monarchiát egy brit-barát katonai puccs döntötte meg 1938-ban: akkor olyan rendszer jelent meg Irakban, amely végül 1979-ben Szaddam Huszein rezsimjét termelte ki magából.