A Hotel Metropolban szálltam meg, amelyet II. Miklós cár uralkodása alatt építettek. Sok okot sorolhatnék, hogy miért pont emelett a hotel mellett döntöttem, mint oknyomozó újságíró. 20 évvel ezelőtt is itt szálltam meg, amikor interjút készítettem Victor Cherkashin-nal, aki egykor a KGB-nek dolgozott. Aztán 1995-ben is itt laktam a Csecsen háború alatt, ekkor találkoztam Yuri Modin-nal.
Be kell valljam érzek némi hasonlóságot köztem és Snowden között. Mint ő, én is az NSA-nek dolgoztam Hawaii-on – az én esetemben három év aktív szolgálat a haditengerészetnél a vietnami háború alatt. Aztán tartalékos lettem, jogi egyetemre jártam. Akkoriban ráleltem egy programra, amely amerikai állampolgárokat hallgatott le illegálisan. Miután lediplomáztam eldöntöttem, hogy megírom az első könyvemet az NSA-ről. Több esetben fenyegettek büntetőeljárással, ugyanazon 1917-es törvény miatt, amely miatt Snowdent is eljárás alá akarják vonni, de az én esetemben nem volt alapja a vádaknak. Azóta még két könyvet írtam az NSA-ről, valamint számos cikket is.
De a munkámban soha nem hágtam át semmilyen szabályt, nem mentem olyan messzire, mint Snowden. Ő egy posztmodern besúgó. Fizikai valójában nagyon kevesen látták őt mióta Moszkvába menekült. De ennek ellenére fenntartotta a jelenlétét a nemzetközi porondon. Nem csak amolyan haza nélküli ember, hanem “test nélküli” is. Ha valamilyen hivatalos eseményre kellene mennie, soha nem jelenik meg, páldául amikor humanitárius díjat kapott, akkor sem jelent meg átvenni.
Természetesen érthető, hogy miért óckodik annyira még mindig a szemtől-szembeni találkozásoktól, ez pedig akkor is eszemmbe jutott, amikor készültem az interjúra, és elolvastam a Washington Post egyik riportját. A cikkben rangidős FBI, CIA és külügyi hivatalnokokat szólaltatnak meg, akik még mindig el akarják kapni Snowden-t. Az egyik hivatalnok így fogalmazott: “Azt reméljük, hogy Snowden olyan hülye lesz, hogy felszáll egy repülőgépre. Ezt követően pedig egy szövetségesünk azt mondhatja neki: “A mi légterünkben vagy. Le kell szállnod.” Ám ő nem ennyire bolond. Amióta elszökött Oroszországba az USA elvesztette minden nyomát, amely elvezethetné hozzá őket.
Minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy kövessenek engem a hotelba, vagy az interjú helyszínére. Helyet foglaltam a hallban, éppen a bejárati ajtó előtt, és kinyitottam a könyvet amelyet magammal vittem. Nem kellett sokat várnom, Snowden nemsokára besétált az ajtón egy sötét farmert viselt, barna sportzakóval és egy fekete nagy hátizsákot is hozott magával. Addig nem látott meg, amíg fel nem álltam és odasétáltam hozzá. “Hol voltál? – kérdezte. “Hiányoltalak.” – ezzel arra a helyre mutattam, ahol vártam őt. “És te a CIA-val voltál?” – kérdeztem vissza. Nevetett.
Snowden éppen mondani akart valamit, mialatt beszállunk a liftben, de aztán az utolsó pillanatban egy nő ugrott be közénk, ezért némán vártuk, hogy felérjünk a hotelszobába. Miután megérkeztünk a szobába az ablakból bámult kifelé. Lassan már több mint egy éve él itt Moszkvában. Ugyanúgy vásárol a helyi kisboltban, ahol nem ismeri meg senki. Az itt töltött idő alatt még oroszul is megtanult valamennyit. Megtanult szerényen élni egy olyan drága városban, amely sokkal tisztább mint New York és kifinomultabb mint Washington.
Ezután ledobta a hátizsákot az ágyra baseball sapkájával és sötét napszemüvegével együtt. Sovány volt, arca vékony és kecskeszakálla volt, amin még látszott, hogy csak most kezdte el növeszteni. Sápadt kék inget viselt. Összességében olyan volt a megjelenése, mintha első éves egyetemista lenne.
Snowden nagyon óvatos volt, hiszen ismerte, hogy működik a hírszerzés világa. Ahogy leültünk kivette a mobiltelefonja akumulátorait. Én a saját iPhone-omat a hotelban hagytam. Snowden társai figyelmeztettek arra, hogy még egy olyan telefont is, ami ki van kapcsolva, könnyen le lehet hallgatni. Az, hogy tudja hogy mik a hírszerzés trükkjei csak egy azok közül, ami miatt sikerült eddig észrevétlen maradnia. A másik, hogy mindig elkerüli azokat a helyeket, ahol sok amerikai és más nyugati turista fordul meg. Ennek ellenére néha, amikor páldául bemegy egy számítógép szaküzletbe az oroszok felismerik. Ekkor csak annyit mond nekik az ujját az ajkaira téve: “Shhh…”. Közben pedig mosolyog.