Nasszer Vietnamja: az észak-jemeni polgárháború

Kairó ma határozottan tagadta, hogy egyiptomi katonák vesztették volna életüket Jemenben. A húszi lázadók tegnap azt nyilatkozták, hogy a fegyvereseik negyven egyiptomi katonával végeztek, de azt nem tették hozzá, hogy pontosan mikor és hol. Mohamed Szamír kormányzati szóvivő tegnapi beszédében megismételte az egyiptomi vezetés március 26-án tett kijelentéseit, “miszerint Egyiptom csak légierővel és négy hadihajóval vesz részt a szaúdi vezetésű koalícióban”. Ugyanakkor Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök felajánlotta, hogy szükség estén Egyiptom készen áll szárazföldi haderőt küldeni az Arab-félsziget déli részén fekvő országba.

Az egyiptomi elnök már a tavalyi megválasztását megelőző kampánya alatt is arról beszélt, hogy az ország hadserege készen áll a szélsőséges és terrorista csoportok elleni küzdelemre, legyen szó Líbiáról, Szíriáról, Irakról vagy akár Jemenről. Az egyiptomi beavatkozásnak geopolitikai okai is voltak: a húszik előrenyomulása azzal fenyegetett, hogy elfoglalják a Vörös-tenger kapujának számító, Jemen déli csücskénél lévő Báb-el-Mandeb tengerszorost. Ez nemcsak az egyiptomi gazdaság, hanem a világ egyik legfontosabb útvonala: a Szuezi-csatornába tartó teherhajók, tankerek, hadihajók és utasszállítók is ezen a szoroson haladnak át. Azonban Kairó a “Határozottság vihara” nevű hadműveletben való részvételt elsősorban “történelmi felelősséggel” indokolja. Felmerül a kérdés, hogy mi ez a felelősség?

Egy elfeledett háború

A második világháború utáni történelem egy kevésbé ismert, de korántsem jelentéktelen fegyveres konfliktusáról, az észak-jemeni polgárháborúról van szó, ami 1962-1970 között zajlott. 1962. szeptember 26-án az Abdulláh asz-Szallál ezredes által vezetett, nasszeri vonalat követő jemeni Szabad Tisztek Szervezete puccsot hajtott végre Észak-Jemenben. Megbukott a jemeni imamátus (Jemeni Mutavakkilita Királyság), és kikiáltották a Jemeni Arab Köztársaságot. Azonban nem mindenki fogadta el az új nacionalista vezetést: al-Badr imám támogatói, akik magukat royalistáknak nevezték, fellázadtak a köztársaságiak ellen, és egész Észak-Jemenre kiterjedő felkelés tört ki. Ehhez pedig komoly támogatás kaptak: Szaúd-Arábia és az Öböl menti államok – félve Nasszer túlságos megerősödésétől, valamint a nasszerizmus terjedésétől – fegyverrel és emberanyaggal látták el a royalistákat (lényegében a mai húszik “elődeit”), s közvetve Nagy-Britannia is nyújtott segítséget nekik.

A másik oldalon viszont ott volt Egyiptom és Szíria, akik szinte minden segítséget megadtak Szallálnak. Maguk mögött tudhatták a Szovjetuniót és a keleti blokk szocialista országait is, nem kevés fegyvert, lőszert, segélyt küldtek Szanaának, és szakemberekkel részt vettek az arab ország modernizációjában: a katonai bázisokon kívül üzemeket, kórházakat, iskolákat és hivatali intézményeket is létesítettek. Sőt néha sokkal aktívabb szerepet is játszottak az észak-jemeni eseményekben: például 1967-ben TU-16-os nehézbombázók szovjet pilótái bombázták a royalisták állásait. A szovjet támogatás mögött leginkább az állt, hogy Észak-Jemen tökéletes kiindulópontja és háttérbázisa lehetett volna egy kelet-afrikai szovjet terjeszkedésnek. Továbbá egy Moszkva-barát jemeni vezetés ellensúlyozhatta volna azoknak a nyugati országoknak a befolyását az Arab-félszigeten, melyeknek támaszpontjaik voltak Szaúd-Arábiában, Dél-Jemenben és Ománban egyaránt.

Ugyanakkor az “észak-jemeni intervenció” leginkább Gamal Abden Nasszer “projektje” volt. Ő állt az egész jemeni puccs mögött, ő látta el információkkal és fegyverrel a Szabad Tisztek Szervezetét, sőt magát Szallált is úgy hívták, hogy “Jemen Quislingje”, mert szinte minden kérdésben Nasszerre hagyatkozott. Az egyiptomi államfő számára Észak-Jemen kiváló lehetőséget jelentett az elszigeteltségből való kitörésre, az arab világban már addig is betöltött vezetői szerepének megerősítésére, hídfőállás kiépítésére a “nasszerizmus terjesztéséhez Szaúd-Arábiában és a többi monarchiában”, jelentős stratégiai pozíciók megszerzésére (a Báb-el-Mandeb szoros mindkét oldalának a felügyelete), valamint a nyugati országok visszaszorítására. Nem utolsósorban pedig egy nacionalista vezetésű Észak-Jemen újabb tagállam lehetett volna a Nasszer által megálmodott, 1958-ban létrehozott Egyesült Arab Köztársaságban, amit eléggé megviselt Szíria 1961-es kilépése.

A túlzott önbizalom néha…

Csakhogy az egyiptomi hadsereg korántsem volt olyan állapotban, hogy sikeres külföldi beavatkozást hajtson végre. Ennek ellenére az egyiptomi tisztek váltig állították Nasszernek, hogy az Észak-Jemenben kirobbant polgárháború „rövid, gyors és történelmi” győzelem lesz asz-Szállal számára, és Kairó reputációját jelentősen megnövelné a térségben, ha beavatkozna a győztes oldalon. Az egyiptomi vezérkar és a hírszerzés szintúgy meg volt győződve arról, hogy egy beavatkozás az egyiptomi hadsereg számára „futó kaland” és „sétagalopp” lesz. Kairó nem kevés pénzt ölt az egyiptomi hadsereg modernizációjába, a tisztikar kiképzésére és az 1955-ös egyiptomi-csehszlovák fegyvervásárlási szerződés megkötése óta folyamatosan mentek a szovjet – és csehszlovák – kézifegyverek, páncélosok és vadászgépek az észak-afrikai országba. A katonai elit szerint az egyiptomi hadseregnek “nem jelenthetnek kihívást” az észak-jemeni royalisták, akik csak kézifegyverrel és késekkel voltak felszerelve.

Ám a valóság teljesen más volt.  Száleh al-Marizi, az egyiptomi vezérkar egyik parancsnoka, aki jártas volt Jemen történelmében, figyelmeztette a társait: nem hiába nevezik Jement a “Hódítók Temetőjének” (nemrég egy húszi vezető is erről beszélt). Csak a XIX. a században az Oszmán-Török Birodalom négy hódító/büntető hadjáratot indított a térségben, az egyik során el is foglalta Szanaát , de végül mindegyik akció kudarccal végződött, mindössze páran tértek vissza, akik elmondhatták: nem érdemes az itt élő törzseket háborgatni. Igazából soha senki nem tudta teljesen elfoglalni és pacifikálni a térséget, a jemeni törzsek késeikkel és puskáikkal sokkal keményebb harcosok voltak, mint a legtöbb hivatásos katona. Marizi figyelmeztette a hadvezetést: az egyiptomi tankok megakadnának Észak-Jemenben, melynek nincs úthálózata, a sivatagi hadviselés nem ugyanaz, mint a hegyekben folytatott partizánharc, sőt az egyiptomi légierő feleslegesen bombázná a royalistákat, mert nincsenek ipari létesítményeik és a fegyveresek egyszerűen elbújnak a barlangokban.

Azonban a figyelmeztetéseket Nasszer figyelmen kívül hagyta, egyszerűen azért, mert túl sok előnnyel kecsegtetett egy sikeres jemeni akció. Az egyiptomi elnök az intervencióhoz megkapta a Kreml “áldását” is: a szovjetek szállították Szanaába az első egyiptomi katonákat. A polgárháború elején még csak egy századnyi egyiptomi kommandós és ejtőernyős volt a fővárosban, akik nem vettek részt a városon kívüli hadműveletekben. Azonban 1963 elején Szállal ezredes elvesztette a kezdeményezést: az egyiptomiak miatt – akikben hódítókat láttak – számos korábban semleges törzs állt át a royalisták oldalára, akadozott a szocialista országokból jövő utánpótlás (amit gyakran maga Nasszer tartott vissza), valamint nagy volt a széthúzás a jemeni Szabad Tisztek Szervezetében. Szallál egy idő után túlságosan nagyravágyóvá, önfejűvé és agresszívvá vált, miközben kérdés nélkül követte mindenben Nasszert és az egyiptomi tiszteket. Ez pedig gyakorlatilag Szallál ellen fordította a saját tisztikarát.

Egetverő haderő? 

Habár hatalmas sikert aratott az 1963-as Ramádan-offenzíva, melynek során elvágták a royalistákat a szaúd-arábiai és a dél-jemeni utánpótlási vonalaktól, de ez túl sokba került a köztársaságpártiaknak. Emiatt Nasszer fokozatosan növelte az egyiptomi katonák számát. 1963 nyarán már legalább 20 000 egyiptomi katona állomásozott Észak-Jemenben, s miközben Szallál csapatai keleten próbálták legyőzni a royalistákat, az egyiptomiak már a fővárostól nyugatra és északra indítottak hadműveleteket. 1967-ig 13 gyalogsági regiment, egy tüzérségi divízió, két tankhadosztály és több száz fős különleges erő volt jelen az arab országban. Kairó 1963 és 1964 között négy századnyi vadászgépet és bombázót (Jak-11 , MiG-15, MiG-17 , Iljusin Il-28 , Iljusin Il-14s, Tupoljev-16) telepítettek az országba, sőt nemcsak a royalistákat, hanem a szaúdi és dél-jemeni bázisokat és településeket is bombázták. Ezenfelül az egyiptomi légierő légihidat létesített Szanaa és az egyiptomi katonai repülőterek között, folyamatosan szállították a fegyvert, lőszert, élelmiszert, gyógyszert és nyersanyagot a nacionalistáknak.

Hamarosan azonban beigazolódtak a már említett Száleh al-Marizi tábornok fenntartásai. Az egyiptomi tisztek arroganciája és képzetlensége nem ismert határokat: például hónapokig nem is tanulmányozták, figyelmen kívül hagyták a topográfiai térképeket, például tankokkal “akartak felmenni a hegyre”. Az egyiptomi hírszerzésnek 1962 előtt nem is voltak ügynökei Észak-Jemenben, ráadásul 1961-ben nyílt meg az első egyiptomi nagykövetség a fővárosban; helyismerettel nem rendelkeztek, és fogalmuk sem a volt a bonyolult törzsi hálózatokról és szövetségi rendszerekről. Sőt, az első hivatalos adatokat Észak-Jemennel kapcsolatban az Egyesült Államok jemeni nagykövetségéről ellopott, főleg gazdasági jelentésekből szerezték.

Nem sokkal később Észak-Jemen valóságos logisztikai rémálommá vált Kairó számára: az észak-afrikai országtól 1200 kilométerre fekvő állam számos utánpótlási problémát vetett fel. A szállítmányok rendszeresen késve érkeztek meg, sokáig elhúzódott a kipakolás, s az szállítmányok túlnyomó része célba sem ért: a royalisták kerülték a nyílt összecsapásokat, rendszeresen a védtelen konvojokra csaptak le, elvágva ezzel a harcoló alakulatokat az utánpótlástól. A hegyekben körbekerített egyiptomi katonákkal pedig egyesével végeztek, gyakran megvárták, amíg a tankokból elfogy a lőszer és az üzemanyag, és ezután robbantották fel vagy vitték el hadizsákmányként őket. Az egyiptomi légierő hiába bombázta a royalisták állásait, nem ért el eredményt, mivel az utánpótlás – mégha késéssel is – de megérkezett  Szaúd-Arábiából és Dél-Jemenből. Ezenfelül a királypártiak gyakran alkalmazták a “hit and run” (üss és fuss) taktikát, éjszaka ütöttek rajta az egyiptomi katonai táborokon, őröket és tiszteket raboltak el, ezzel jelentősen demoralizálva az egyiptomi haderőt.

Titkos tárgyalások

1964-ben már lehetett tudni, hogy a polgárháború akár egy évtizedig is elhúzódhat. Nasszer Szanaába utazott, ahol szembesült az észak-jemeni helyzettel és a vezérkarban uralkodó állapotokkal. Annak ellenére, hogy az egyiptomi elnök “tanácsára” átalakították a jemeni kormányt, Szallál csak névleges vezető maradt és Nasszer tovább növelte az egyiptomi katonák számát, a háttérben már elkezdődtek a tárgyalások Szaúd-Arábiával. 1965-ben Kairó igyekezett megegyezni Rijáddal, Nasszer személyesen akarta meglátogatni Fejszál ibn Abdul-Aziz asz-Szaúd királyt, viszont  az előzetes tárgyalások kudarcba fulladtak. Ráadásul Fejszál Teheránba utazott, és Iránnal megkötötte az „Iszlám Paktumot”, amely arról szólt, hogy Észak-Jemenben közösen harcolnak az „istentelen egyiptomi rezsim ellen”.

Nasszer, tartva attól, hogy hamarosan egy Egyiptom-elleni, esetlegesen nyugati támogatást élvező koalíció jöhet létre ellene, folytatta az egyiptomi-szaúdi tárgyalásokat. Augusztus 24-én aláírták a dzsiddai egyezményt, ami a konfliktus tárgyalásos megoldását jelentette volna. Kairó beleegyezett abba, hogy fokozatosan kivonul Észak-Jemenből, cserébe Rijád több millió dollárt fizet, és egy esetleges arab-izraeli konfliktus esetén nyíltan Izrael ellen vonulnak a szaúdiak. Ekkorra azonban a királypártiak már túlságosan megerősödtek, és 1966 márciusában hadműveletet indítottak a főváros elfoglalásáért. Szallál a vezérkaron belüli ellentétek miatt egyre nehezebben tudta irányítani a hadseregét, megkezdődtek a belső leszámolások, a hadsereg hibát hibára halmozott, és fokozatosan visszavonult. Nasszer ennek ellenére még inkább fokozta a katonai jelenlétet, s 1967-ben már 67 000 egyiptomi katona állomásozott Észak-Jemenben.

Sok hűhó semmiért

Azonban ekkor már Nasszer tudta, hogy az egész észak-jemeni akció óriási baklövés volt. Az arab nacionalizmus eszméjét nem lehet olyan országba exportálni, ahol “nincs erre felkészülve a lakosság” és a modernizációt “nem lehet katonai úton kierőszakolni”. Az egyiptomi gazdaság számára az észak-jemeni “kaland” valóságos pénznyelő volt: a hadsereg kiadásai lassanként felemésztették az észak-afrikai ország tartalékait, a költségek elérték – akkori árfolyamon – az egymilliárd dollárt. Megnövelték az adókat, a cigarettára, sörre és az üzemanyagra különadókat vetettek ki, csökkentették a juttatásokat és a fizetéseket (egyes helyeken a felére), több tucat ipari és mezőgazdasági programot állítottak le. Gyakorlatilag összeomlott az egyiptomi pénzügyi rendszer: 100 millió dollár alá csökkent az ország külföldi valutatartaléka, az államadósság – leginkább a szocialista országok felé – elérte a 2 milliárd dollárt.

Ennél sokkal rosszabb volt Nasszer számára, hogy az egyiptomi hadsereg “leszerepelt” külföldön, a kudarcokkal teli beavatkozás rámutatott a haderő gyengeségeire. Az arab vezető presztízse kül- és belföldön egyaránt drasztikusan megcsappant, akkoriban gyakran cikkeztek arról, hogy “a nasszerizmus a végéhez közeledik”, egy forradalom “küszöbén áll Egyiptom”. Azt nem tudni, hogy valóban készült-e puccs Nasszer ellen, de az egyiptomi vezető érezte, hogy ha nem cselekszik gyorsan, és nem tereli el mielőbb a figyelmet Észak-Jemenről, akkor könnyen megbukhat. Ezért egy régi kártyát játszott ki: az arabok Izrael-ellenességét.

Támaszpontokat és jelentős katonai erőt telepített a Sínai-félszigetre, miközben abban bízott, hogy a dzsiddai egyezmény keretében szaúdi segítséget egy Izrael elleni támadáshoz. Ám Nasszer csak “blöffölt”, az egyiptomi-izraeli feszültség gerjesztésével akarta magát ismét népszerűvé tenni az egyiptomi lakosság előtt, valamint több támogatást kicsikarni a Szovjetunióból és a többi szocialista országból. Azonban alaposan elszámította magát: az izraeli vezetés egy küszöbön álló inváziónak minősítette az egyiptomi előkészületeket és a preventív csapás mellett döntött. 1967. június 5-én kitört a hatnapos háború, amely súlyos csapást mért nem csak az egyiptomi hadseregre, hanem Nasszerre és a nasszerizmusra is. A mai napig komoly vita tárgya a történészek körében, hogy vajon az egyiptomi haderő komolyan gondolt-e egy Izrael elleni katonai inváziót? A nyugati média és a hírszerzés meg volt győződve arról, hogy igen. Azonban a  háború után az egykori izraeli külügyminiszter – Abba Eban – szerint “blöff volt az egész, mert Nasszer győzelmet akart háború nélkül”. Ezt az állítást azóta történészek, elemzők és neves izraeli meg egyiptomi prominens személyek erősítették meg.

Soha többé Jement

Kairó a hatnapos háborúban elszenvedett vereség után hozzálátott az egyiptomi haderő kivonásához. Nasszer tartott attól, hogy Izrael folytatni fogja a hadműveleteit, és kivonta a harcedzett katonai egységeket Észak-Jemenből,  de 1967 novemberében még mindig 15 000 egyiptomi katona állomásozott az országban. Mielőtt az utolsó egyiptomi katona is távozott volna, Nasszer gyorsan megoldotta a “Szallál-kérdést”: Nyílt üzenetben utasította az egyiptomi erők vezetőit, hogy “ne lépjenek közbe egy puccs esetén”. November 5-én az észak-jemeni tisztek megbuktatták Szallált, aki éppen Bagdadban tárgyalt, de végül nem segélyt, hanem menedékjogot kapott.

Észak-Jemenben egy háromtagú Elnöki Tanács jött létre, az államfői feladatokat el-Irijáni kádi látta el. Az utolsó egyiptomi katona december 15-én hagyta el az országot, és Kairó évekig, évtizedekig nem foglalkozott az észak-jemeni ügyekkel, a két ország közti kapcsolat minimális szintre redukálódott. Az egyiptomiak kivonulása után a royalisták megostromolták a fővárost, de a köztársasági erőknek sikerült megtartaniuk Szanaát. Állóháború alakult ki, aminek a szaúdi pálfordulás vetetett véget: Rijád befejezte a royalisták támogatását, elismerte a Jemeni Arab Köztársaságot, valamint közvetített a felek között. Végül 1970-ben fegyverszünetet kötöttek, ami azzal járt, hogy a szaúdi erők is kivonultak Észak-Jemenből.

Tehát mi az észak-jemeni egyiptomi intervenció tanulsága, ami fontos lehet a mai Egyiptom és Fattah asz-Szíszi számára? Az egyiptomi intervenció eredménye egy szégyenteljes egyiptomi kivonulás, több mint 10 000 halott, több millió dollárnyi kár, amit az egyiptomi gazdaság évekig nem tudott kiheverni. Az észak-jemeni “kaland” közvetve hozzájárult a hatnapos háborúban elszenvedett vereséghez is, ami Nasszer “politikai halálát” jelentette. Talán maga Nasszer fogalmazta meg a legtalálóbban az amerikai nagykövetnek, hogy mit jelentett számára az egész expedíció:

„Jemen az én Vietnamom. Egyiptom soha nem tér vissza az arab országba.” 

Krajcsír Lukács 

A képek forrása: Europress/AFP

Felhasznált irodalom:

Dresch, Paul: A History of Modern Yemen. Cambridge: Cambridge University Press, 2000

Jesse Ferris: How Intervention in Yemen Caused the Six-Day War and the Decline of Egyptian Power? Palatino, 2012.

Jesse Ferris: Egypt’s Vietnam – Lessons from the last time Cairo waded into war in Yemen. In: Foreign Policy. Forrás: http://foreignpolicy.com/2015/04/03/egypts-vietnam-yemen-nasser-sisi/?wp_login_redirect=0

Krajčír Lukács: A tudományos szocializmus építése Jemenben – csehszlovák segítséggel  In: Mediterrán Világ 27-28 (2013).

Prantner Zoltán: Abdullah asz-Szallál: Jemen Quislingje? In: Mediterrán Világ 8 (2008).