Egymást hívtuk. Volt, aki éppen meccset nézett a tv-ben, a másik vacsorához terített. Csendes vasárnap délután. Azonnal a számítógép elé ültünk és döbbenten olvastuk az első híreket az egyiptomi tragédiáról. Tudtuk, számtalanszor megírtuk, hogy veszélyesek az utak, sok a halálos kimenetelű baleset, a közlekedési morál is más, mint Európában. De ez most más.
Tudjuk, hogy milyen érzés, amikor az emberbe belehasít a félelem, a féltés. Tudjuk, milyen érzés, amikor az ember a telefonért nyúl, és megpróbál megbizonyosodni arról, hogy ugye nem ők azok. Ugye, velük nem történhetett ilyesmi? Nem, nem lehettek ők, hiszen már éppen indulóban voltak hazafelé. Már terveztük, hogy miként fogadjuk őket, már megbeszéltük, hogy mi lesz az ebéd, hogy mikor tartják az első élménybeszámolót az utazásról. Aztán jönnek az első hírek arról, hogy mégis ők voltak. És a hírekkel együtt a rettenetes kétségek. Lehet, hogy ők épségben vannak, lehet, hogy csak megsérültek, hívjuk az utazási irodát, a konzult, a külügyet, valakit, aki tud valamit mondani. És közben folyamatosan hívjuk az Ő mobilját. Nem csöng ki, nincs válasz. Nincs válasz. Nincs válasz. Nincs válasz.