Mi, magyarok akkor valahol a mai Nurlat és Csisztopol környékén gatyánkat lobogtattuk a tatár pusztában, a spanyol konkvisztádorok ősei pedig azt sem tudták még, hogy utódaik egyszer majd spanyolok lesznek. Az egész Amerika-dologról akkor még szó sem volt.
A legenda szerint kétezer éve a környék akkori lakói gyűlést tartottak ott, ahol ma a remete magasodik. A piknik végeztével négyfelé szétszéledő négy nemzetség mindegyike egy fát ültetett, hogy megjelölje, merre indult az adott törzs. Ma a négy fából már csak a Nagy Santa María-i Tule áll, ő viszont igen biztos lábakon: az 550 tonnás kolosszus törzsének körmérete nem kevesebb mint 45 méter, ezzel pedig a világ második legszélesebb fája egy afrikai baoab után.
A latinul kevésbé megszerethető névre hallgató taxodium mucronatumot – azaz moctezuma ciprust az odaát a sokkal vidámabb ahuehuete névvel illetik, ami találóan “nagy öreg vízfát” jelent náhuatlul, a Kolumbusz előtti Közép-Amerika lingua frankáján. A dolog különös bája, hogy akkor, amikor a náhuatlok nevet aggattak az Árbol de Tuléra, ő még csak hétszáz éves siheder volt.
Aztán felgyorsultak az események, csupa pillanatkép – egyszer csak megjelenik valami sisakos – egy bizonyos Cortés -, aki elsírja egy szomorú estén, hogy dicstelenül a mocsárba fúlt a kapzsi serege, és elpáholták őket az aztékok. Utána lepörög néhány esős évszak, és már arra eszmélsz hirtelen, hogy vivaméxicocabrónes, meg ez a Pancho Villa itt henyél az árnyékodban – észre sem veszed, és már szabadkereskedelmi egyezmény meg aPemex – csupa nagy lépés az emberiségnek, a fa meg tapodtat sem mozdul.
Komolyra fordítva a szót, a matuzsálemi kort megélt fára is – akárcsak a Földet benépesítő többi élőlényre – sajnos mi jelentjük a legnagyobb veszélyt. Egyszer egy érzéketlen kereskedő jó pénzért meg akarta vásárolni az Árbolt, hogy kitermelje a majdnem egymillió köbmétert bútoralapanyagnak, de szerencsére az indiánok szemében fabatkát sem ért a kereskedő ajánlata.
A Santa María del Tule-i székesegyház előtt terpeszkedő 42 méter magas óriás 1994-ben szemmel láthatóan hanyatlásnak indult. A nemzetközi botanika nagyjai törték a fejüket a megoldáson – ám Mexikó büszkeségét végül egy nagyon egyszerű, a babcsíráztató általánosiskolás gyerekek előtt sem ismeretlen technika mentette meg: az öntözés.
2003-ban az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította az Árbol del Tulét, így jó esély van arra, hogy minket is túléljen. Erőt, egészséget!