Az Új-Zéland északi részén elhelyezkedő Mangapurua-völgyet 1917-ben nyitották meg az első világháborúból hazatérő katonák számára, hogy itt folytassák félbetört életüket. Miután birtokba vették a területet, kiderült, az élet sokkal nehezebb a völgyben, mint azt korábban gondolták volna. Mindezek ellenére szorgos munka folyt, erdőket irtottak ki, helyükön mezőgazdasági termelés kezdődött. Egy idő után már több mint harminc jól működő gazdaság jött létre, melyek éveken keresztül megélhetést nyújtottak az itt élőknek, és már iskolát is építettek gyermekeik számára.
A szurdok két oldalát egy egyszerű, fából készült függőhíd kötötte össze, mely romos állapota miatt idővel használhatatlannak bizonyult, így a telepesek átépítését kezdeményezték. 1936-ra megépült a még ma is látható betonhíd, mely 130 méter hosszan és 125 méter magasságban ívelt át a völgy felett. A két végéhez később terveztek utakat építeni, azonban a természet közbeszólt.
Mielőtt a hidat átadták volna, a gazdaságok sorsa egyre nehezebbé vált, az erdők kivágása ugyanis komoly erózióhoz vezetett. Egyre több házat hagytak magukra a tulajdonosai, 1942-re már csupán három család élt a völgyben, 1944-re pedig ők is elhagyták otthonaikat. Ehhez járult hozzá a kormány 1942. januári döntése is, miszerint nem kíván további erőforrásokat a környék fejlesztésébe fektetni, így úthálózat sem fog épülni. A híd ennek köszönhetően ma is a semmibe vezet.
Napjainkban azonban felébredt csipkerózsika álmából a környék, mert felfedezte magának az idegenforgalmi iparág, és mára a híd a Whanganui Nemzeti Park legfőbb turistalátványosságának számít. A semmibe vezető híd igazi érdekesség, hiszen mindkét oldalát sűrű erdők veszik körül, alatta pedig egy mély szurdok húzódik, alján a Mangapurua-folyóval. Az idelátogatók egy kihelyezett tábláról ismerhetik meg a megdöbbentő történetet, és már magának a helynek a felkeresése is igazi, izgalmas kalandnak számít.
A Wanganui régió elsősorban a maori kultúráról, a történelmi örökségekről, a Wanganui Nemzeti Parkról és a Whanganui folyóról ismert. Ez utóbbi az ország leghosszabb hajózható folyója, amit az 1900-as évek elején „Új-Zéland Rajnájának” hívtak az ide látogató európaiak. A maoriak számára szent hely, melyhez misztikus történetek kapcsolódnak. A környék előkelő helyen szerepel az új-zélandi filmesek körében, ami elsősorban a gyönyörű természeti adottságoknak köszönhető.
Forrás: felsofokon.hu Kép: felsofokon.hu